|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 46 találat | lapozás: 1-30 | 31-46 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Dénes Ida 2014. május 28.Kormozástól a karbantartásigA Házsongárdi temető 429 éves története és értékei előtt adózva a közelmúltban nemzetközi konferencia keretében vitatták meg az erdélyi panteon gondjait és lehetőségeit. Az eseményen felmerült kérdésekről és az aktuális kihívásokról Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet, a Házsongárd Alapítvány igazgatóját kérdeztük. – Az alapítvány alapító igazgatójaként hogyan emlékszik a kezdetekre? – Fizika–kémia szakos tanárnőként nem a temető volt a foglalkozásom tárgya, de osztályfőnökként mindig megpróbáltam a valós történelmi múltra is tanítani a gyerekeket. Akkoriban jelent meg Gaal György Házsongárdi panteon című írása térképpel és személyek életrajzával ellátva, kitűnő kiindulópont volt, hogy az osztályokat vihessünk ki, megmutathassuk nekik a temetőt, kérdezhessünk, versenyeket szervezhessünk. Az alapítvány tulajdonképpen az osztályfőnöki munkából nőtt ki. S hogy miért maradt életben? A gyerekek miatt: annyira lelkesek voltak, s végre nem volt jó tanuló, rossz tanuló. Húzták a gyomot, szedték ki a csutakokat, hiszen az egész temető egyetlen ősbozót volt. Én is belelkesültem, vittem a párhuzamos osztályt, az iskolát, majd évek során más iskolákat. Az volt a cél, hogy ne csak halottak napján kormozzuk a köveket – mert annak nálunk nagy hagyománya van, hogy a szép és értékes köveket jól begyertyázzák és bekormozzák –, hanem az év más szakában is jöjjenek, és valamilyen felelősséget érezzenek a temetőért, családtagjaik vagy nagyobb családunk, a nemzet kiemelkedő személyiségei iránt. A ledőlt köveket felemeltük, az írást megfestettük, ám lassan kiderült, hogy az osztályfőnökség ehhez túl kevés. Ennek a gondozói munkának a rendszeresebbé, szakmaibbá és szervezetté tétele érdekében született meg az alapítvány. – S miért az Erdélyi Református Egyházkerület adott jogi keretet az alapítványnak? – Funar idejében nem volt ajánlatos Házsongárddal kapcsolatos alapítványt létrehozni, és a református egyház ajánlotta fel leghamarabb, hogy belső alapítványként megbújhassunk Ábrahám kebelében. Mindez 1999-ben történt, mindenben segítettek. Valamennyi történelmi magyar egyháztól van kurátorunk, minden kolozsvári magyar iskolát történelemtanár képvisel. Van az alapítványnak műépítésze is, tehát vigyáztunk, hogy minőségi munkát végezzünk, ne hagyjunk ki senkit, aki segítőkész és különösen érdekelt. Érkeztek adományok, elkezdtünk pályázni. Tizenhárom éve egyedül írom a pályázatokat, jövőre már biztosan segítségre lesz szükségem. A temetőigazgatósággal jó viszonyba kerültünk, ők is mindenben támogattak. Nekiláttunk a teljesen elhagyott, szépséges’ talált kövek – 1634-es dátumtól kezdve – felújításának. Az eredmény nem csekély, 95 régi sírkövet újítottunk fel, egész kicsiktől a pompás nagyokig, hat kriptát teljesen vagy részlegesen. Két emberünk rendben tartja a sírokat: háromszázzal kezdődött, ma már nagyjából hatszáz sírt gondozunk, javarészt gazdátlanokat, vagy olyakat, amelyekben külföldre szakadtak rokonai nyugszanak. – Mégis megromlott a kapcsolatuk a temetőigazgatósággal... – Ez azután történt, miután négyszáz sírt védetté nyilvánítottak, azóta ellenszélben dolgozunk. A műemlékké nyilvánítások hatására az igazgatóság egyik napról a másikra ellenséges lett, a nyomunkban jártak, ránk küldtek rendőrséget, térfigyelő kamerát helyeztek oda, ahol tudták, hogy dolgozni szoktunk. Folyamatos az akadékoskodás. Ezt egyesek szeretik nemzeti kérdésként kezelni, pedig nem ez a fő probléma, hanem egyszerűen az, hogy nincs temetkezési hely. A konferencián Virgil Pop műemlékvédelmi szakember elmondta a nemzetközi grémium előtt: van a városban egy újgazdag réteg, tele van pénzzel, és amilyen ízléstelen házakat épít a városban, ugyanolyan szörnyű síremlékeket épít a temetőben. Ezt dokumentáltuk is, a temetőtörvény ellenére ugyanis nap mint nap látjuk, hogy zúznak, eltűnnek sírok. Az 1,20 méteren maximált sírkőmagasság mellett csak alapok épülnek másfél-két méteresre, s még arra jön – ki tudja, mikor – a még élő emberek emléke. Ezért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság húszéves évfordulóján kéréssel fordultunk Kelemen Hunor kulturális miniszterhez. Megfeszített munkával sikerült elkészítenünk a védetté nyilvánított sírok adatlapjait, és volna még mit a műemléklistára feltenni. Aztán persze jött a politika és a választások, olyankor mindenki kampányol, amivel tud. Nem számított, hogy tizenhárom éve önkéntesek óvják a Házsongárdot nagy eredménnyel és magyar állami pénzzel. Jelentős összegeket gyűjtöttünk önkéntesen írt pályázatokkal, kínnal, keservvel, lobbizással. – Honnan érkeztek támogatások? – Annak idején többek közt az Illyés Alapítvány támogatott, az utóbbi időben pedig a Bethlen Gábor Alap segít, ennek köszönhetően tudunk működni. A Bánffy-kriptának nevezett, Ybl Miklós tervezte iktári Bethlen-kripta ügyét pedig a magyar külügyminisztérium karolta fel. – A konferencián elhangzott, hogy titkosak a sírokkal kapcsolatos adatok, így nem tudják, melyik sírnak mikor jár le a megváltása, s válik veszélyeztetetté. Mit tudnak így tenni? – Igen, mindennek a rákfenéje, hogy három éve, a műemléklista létrehozása után titkosították az adatokat is. Addig bárki megkérdezhette, hogy mi a helyzet a sírokkal, a nénikének megmondták, hogy vigyázzon a határidőre. Most az örökösöknek sem egyszerű, és a szervezeteknek sem, mert az adatok nem hozzáférhetőek, nem tudható, melyik síroknak jár le a megváltása. Mióta titkosították az adatokat, második irodaként dolgozom. Hozzám jön a fél város kérdezősködni, jönnek az idősek, hogy megy el a sír, nincs pénzük, le kell járatni a hagyatékot. Kolozsváron ugyanis bárkitől elvették a megváltási díjat, ezért nem siettek hagyatékozással: rengeteg – ezres nagyságrendű – család esetében az elhunyt nagyszülő nevén van a sír. Szerencse, hogy annak idején rengeteg adatot összegyűjtöttem, de mivel nem látszott ez a végkifejlet, ez nem volt rendszeres. A lényeg, hogy ha nem az illető nevén van a sír, nem adják ki még az apja sírjának adatait sem. Csak abban az esetben, ha közjegyző által hitelesített okirattal bizonyítja, hogy folyamatban van hagyatéki vagy más jogi eljárás. Az is felháborító, hogy az irodán senki nem beszél magyarul: a nénikéket úgy megijesztik, hogy még az ismert román szavakat is elfelejtik. – Mi lesz egy lejárt megváltású sírral? – Nem nagyon értesítik a tulajdonost. Egyrészt mert roppant rendetlen és régi a nyilvántartás. Ha nem váltják meg a sírt, három hónap a türelmi idő. Tudok olyat, hogy egy nappal később mentek, és már nem engedték megváltani: az apja, nagyapja sírját a leszármazott nem kaphatta újra bérbe, egy vadidegen azonban igen! Másik konkrét történet: sosem tudtam, hogy kié egy szép sírkert két régi neogótikus kővel. Nem mertünk hozzányúlni, nehogy valaki reklamáljon. Aztán hazajött Argentínából egy hölgy, ott sírdogált a dédszülei sírkövének tövében. Nagyon rég nem volt Erdélyben, bement a temetőirodába, de semmilyen adatot nem adtak meg neki. Valaki hozzám küldte a hölgyet, a sírkertet hál’ Istennek rátehettük a műemléklistára, így megmenekült. A családnak egyébként a Főtéren volt gyönyörű porcelán- és üvegüzlete. De fordulnak hozzám Amerikából, Ausztráliából, küldik a családfákat, könyörögnek, nézzük meg. Olyan esetben, amit nem ismerünk, semmit nem tudunk tenni, mert semmilyen segítséget nem kapunk. De Gaal György temetőkutatóként sem nézhet bele a papírokba. Ráadásul vannak húsz-harminc éves kézírások a temetőirodán, azokba a regiszterekbe úgy nyúlhatnak bele, ahogy akarnak, senki nem fogja tudni megmondani, hogy azt húsz éve írták be vagy az idén. Kimondatlanul is tudható, hogy az esetek hogyan zajlanak, tudjuk az útját, próbáltunk tenni ellene, mindent leírtunk, képeket csatoltunk, elküldtem rendőrségre, minisztériumba, polgármesteri hivatalba, műemlékesekhez, de semmi: nevetséges válaszokat kaptunk. Valahol nagyon szorosra zárnak. – A temető történelmi részének lezárása megoldást jelenthetne a romlás és rombolás ellen? – A lezárás majdnem valamennyi magyar családot érintene Kolozsváron, mivel a sírok nagy része a család bérletében van. Az lenne a megoldás, ha megszabnák, hogy nem nyúlhatnak a sírok külleméhez, a feliratokat ne kaparják le, legyen szabvány, hogyan jelezhetik az új neveket, esetleg fedlapra. Az értékes síremlékekhez hozzányúlni tilos! – Tehát nem a lezárás a megoldás, hanem a létező sírok jobb védelme? – Első lépésben. A lezárás jöhet azután, s az is lényeges, hogy ha a család már nem váltja meg vagy elveszíti a sírt, abba ne fektessenek új elhunytat – mint ahogy most teszik –, mert az újabb száz évet jelent… Azok a sírok „éljenek”, amelyeknek van hozzátartozójuk, gondozzák őket, a többit pedig valamilyen temetőgondozással kell megoldani. Mert vannak olyan részei a temetőnek, hogy sokszor a sírokon járunk, olyan sűrűn állnak egymás mellett a nyughelyek. A temetőirodában lennie kellene egy műemlékvédelmi szakembernek, aki ellenőrzi a temetőben zajló munkálatokat. A felügyelet ma annyit jelent, hogy bennünket egészen biztosan felügyelnek. Hallom, mikor belépek, hogy mondják, „a sosit”. Nagyon fontos volna, hogy nyilvánosak legyenek a regiszterek, továbbá az is, hogy legalább egy magyarul beszélő alkalmazott is dolgozzon az irodán. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet Nyugalmazott fizika–kémia szakos tanárnő, a Házsongárd Alapítvány alapító igazgatója. 1942. május 19-én született Kolozsváron. 2010-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László-díjával, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el az erdélyi panteonként is ismert temetőben végzett munkáját. – A konferencián mit állapítottak meg ebben a témakörben? – 429 évvel ezelőtt, 1585-ben épp májusban adták ki a Házsongárdi temető alapító okiratát, úgyhogy egyfajta születésnapi ajándék volt a Teleki László Alapítvánnyal közösen szervezett nemzetközi konferencia. Megfogalmazták, hogy két óriási, egyedülálló előnye van a Házsongárdnak: a fekvése és a kora. A hasonló korú temetőket többnyire lezárták már. A Házsongárd működő, ez teszi egyedülállóvá, de egyben ez a veszély is. A résztvevők közösen memorandumot adnak be ajánlásokkal a polgármesteri hivatalhoz. Előrelépést jelenthetne, ha a Házsongárd szerepelhetne a Kiemelkedő Európai Temetők Egyesületének taglistáján. Romániából jelenleg csak az 1858-ban megnyílt Bellu temető szerepel a listán. Itt volt az egyesület, az ASCE alelnöke, ígéretet is tett, de a tagságot a polgármesternek kell kérelmeznie. Reméljük, nem fogja visszautasítani. A tagság azt jelentené, hogy egy európai szervezet tagjaként már nem lehetne sumákolni a temetőben, a sírkert bekerülne az európai vérkeringésbe, s a több figyelem nagyobb törvénytiszteletet hozhatna magával. Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. június 26.Szünetjel a szórványbanAz eddigiekkel ellentétben idén csak az év második felében írja ki az RMDSZ a Kisebbségi Tanács alapjából finanszírozott, az anyanyelvükön tanuló, szórványtelepülésekről származó diákok és a szórványban oktató pedagógusok támogatását célzó pályázatot. Okokat és következményeket kutattunk Erdély szerte. A szórványban folyó oktatási tevékenységek támogatása az utóbbi években hangsúlyos helyet foglalt el az RMDSZ támogatáspolitikájában, a pályázatok lebonyolításával a Communitas Alapítvány foglalkozott. A szórványoktatást támogató pályázatot minden évben három témakörben hirdették meg: iskolaköteles diákok számára (elsőtől tizedik osztályig, majd később előkészítő osztálytól tizenkettedikes korig) bentlakási költségekhez való hozzájárulásként, illetve ingázási költségekhez való hozzájárulás formájában, valamint szórványban dolgozó pedagógusok ingázási költségeihez való hozzájárulásként. Mindhárom kategória szociális feltételekhez kötött. Tavaly 314 027 lejjel támogatta a Communitas a szórványban tanuló diákok utazását (25 nyertes pályázat közt elosztva), bentlakás támogatásra pedig 167 555 lejt osztottak ki (28 nyertes pályázat között), míg 28 pedagógus összesen 18 814 lejt kapott. A pályáztató 2007 óta február-márciusban hirdette meg a támogatási lehetőséget, március-áprilisig várták a pályázatokat, majd május közepéig történt meg az elbírálás. A kifizetések még a második tanügyi félév során megtörténtek. A legutóbbi kiírás viszont már egyúttal azt a feltételt is tartalmazta, hogy a megítélt összeget két részletben számolják el – egyharmadot a 2012–2013-as tanévre 2013. július 31-ig, az összeg kétharmadát pedig a 2013-2014-es tanévre 2014. január 20-ig –, valamint azt a közlést, hogy a Szórvány Szaktestület Oktatási Kuratóriuma a következő pályázati kiírását 2014 szeptemberére tervezi. Ennek értemében 2014 eleje és szeptembere közt a Communitas támogatásban évente részesülők nem használhattak a szórványkuratórium által megítélt összeget. Ki így, ki úgy Besztercén különböző támogatásokból általában teljes mértékben ellentételezik az ingázó gyerekek útiköltségét – tudtuk meg az Andrei Mureşanu Főgimnázium aligazgatójától, Antal Attilától. A 2013-14-es tanév mindkét félévében azonban csak résztámogatást kaptak az ingázó gyerekek. A besztercei iskolát az idei kiíráson a Pro Hereditatem Egyesület képviselte, a szervezet mindkét félévre juttatott résztámogatást az összegből, összesen 40 023 lejt. A szintén Beszterce-Naszód megyei Vicén a Bástya Egyesület 6 248 lejt nyert a tavalyi kiíráson a havonta megtett 6 376 kilométer térítéseként. A nemzeti jelentőségű intézmény elnöke, Kerekes Zoltán elmondta: nem támaszkodnak nagyon a Communitas támogatására. „A nagy gond, hogy a rendszerünk működtetése jóval többet igényel, mint amit a mindenféle pályázatokból kapunk” – fogalmazott Kerekes. Vicén igyekeznek az ingázást más pályázati összegekből finanszírozni, szerencsére olyan szállítási céggel van szerződésük, amelyik megérti, hogy civilként a pályázati pénzekből való gazdálkodás ingadozó anyagi helyzetet jelent. „Ha így hirdették meg, alkalmazkodnunk kell és reméljük, hogy a továbbiakban is sikeresen pályázunk” – összegzett Kerekes Zoltán. A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum a legutóbbi Communitas-kiíráson 36 309 lejes támogatásban részesült 71 diák utazási költségeinek támogatására. A Temes megyei iskola mindezidáig évente számíthatott a támogatásra, 2010-től fogva pedig egyre több diák számára kértek hozzájárulást az ingázási költségekhez. Egyrészt azért, mert növekvő számban vesznek részt diákok a meleg ebéd programban, másrészt a városban megszűnt a tagozatos oktatás, így a más iskolákban tanuló diákok is bartókosok lettek. Hogy ez így is maradjon – azaz ne a közelebbi román tannyelvű iskolába járjanak a különböző negyedekben és a közeli településeken élő gyerekek –, iskolabusz-programot indítottak, így biztosítják a diákok ingyenes eljuttatását a szórványközpontnak számító oktatási intézménybe. A Communitas pénze főleg az iskolabusz költségeinek tekintetében lényeges, a program keretében ugyanis 150 diák utazik naponta három útvonalon egy, a város által fenntartott kisbusszal, illetve két, az iskola által bérelt nagy busszal. Utóbbiak biztosítása főként a Bethlen Gábor Alap és a Communitas révén válik lehetővé. „Előző években május végéig megszülettek a döntések, így olyan alappal rendelkeztünk, amellyel biztonságosan el tudtuk kezdeni a következő tanévet, s ha kellett, kifizethettük belőle az aktuális tanév második félévének utolsó részleteit. Érthető az indoklás, hogy a támogatási rendszert összhangba kell állítani a tanévvel, de nehéz lesz úgy tanévet indítani, hogy nem tudjuk, egyáltalán lesz-e, illetve mennyi lesz a támogatás. Az indoklás szerint az évfolyamok közti diáklétszám különbség miatt van szükség az őszi kiírásra, ám nincs számottevő különbség az egyes tanévek között, az idei kiírás elmaradása pedig mégiscsak féléves támogatáskiesést jelent” – vázolta a helyzetet Erdei Ildikó iskolaigazgató. Temesváron is igyekeznek további forrásokat bevonni a buszok működtetésébe, ám azt mindenképp szeretnék elkerülni, hogy a szülők kényszerüljenek fizetni a szállítási költségeket. Nézőpontok és ésszerűségek A szamosújvári Téka Alapítvány a Kallós Alapítvánnyal közösen szervezi a több mint száz gyerek utaztatását, a Téka tavaly 33 069 lejt költhetett Communitas szórványtámogatásból erre a célra. Szamosújváron is több forrásból áll össze az ingáztatás költsége, és normatív támogatáshoz is juthatnak, ennek ellenére Balázs Bécsi Attila elnök – egyúttal a Communitas Szórványoktatás szaktestületének tagja – szerint a Tékát is érinti, hogy a naptári év első felére nem jutott Communitas támogatás. A Szórványoktatás szaktestület elnöke a kalotaszentkirályi Ady Endre iskola igazgatója, Lakatos András. A tanintézmény elsősorban Kalotaszeg felszegi régióját fedi le, tizenkét település gyermekei tanulnak Szentkirályon. 1993 óta iskolabusszal biztosítják a gyerekek ingáztatását, a Communitas – amely tavaly 60 diák számára 21 317 lejt jelentett – és más pályázatok révén mindezt ingyenesen tudták biztosítani. „A 2011/1-es számú tanügyi törvény amúgy előírja, hogy a bentlakás és a gyerekek ingázása ingyenes, csak a román állam erről elfeledkezik gondoskodni” – vázolta Lakatos. A szaktestületi elnök a Communitas pályázati kiírásának módosítását adminisztrációs és kivitelezési okokkal magyarázza. Mivel a költségvetési és az iskolai év nem fedi egymást, gondot jelentett, hogy a tavasszal véglegesített támogatási lista nem egyezik az őszivel, miközben az alapítvány végső soron az egyes diákokat támogatja egyfajta ösztöndíj formájában. „Az elszámolás és lebonyolítás érdekében döntöttünk úgy, hogy ezentúl iskolai évre szól a pályázat. Így valóban kiesik egy fél év, de erről értesítettük az érdekelteket, és mindenki ennek megfelelően ütemezte és tervezte meg a költségvetését. Jóval ésszerűbb így, mert a távolságok és a gyereklétszám is óhatatlanul változott júniustól szeptemberig” – vázolta Lakatos, aki szerint „miután végigfut a rendszer, valahol kompenzálódik a végén.” A kalotaszentkirályi iskolában tájékoztatták a szülőket, hogy átmeneti periódusra számítsanak. „Az elmúlt években a szórványoktatás az RMDSZ és a Communitas szempontjából prioritást élvezett. Soha nem csökkent az összeg, inkább a lehetőségekhez mérten növeltük, és ez idén sem lesz másként” – zárta szavait Lakatos. Ellenvélemény Takács Csabától, a Szórvány Szaktestület elnökétől, illetve a Communitas Alapítvány kuratóriumi elnökétől azt kérdeztük: a szeptemberi kiírás számol-e majd a kimaradt félévvel, vagy teljesen új lapot jelent? Takács szerint „mind a két megközelítése a témának nagyon rossz”. Ugyanakkor a szeptemberi kiírást nem a kuratórium, hanem a szaktestület javasolta, amelyben Erdély szerte működő szórványiskolák igazgatói vesznek részt. „A beiskolázási számok ismeretében tudják pontosabban meghatározni iskolánként a pályázatok értékét. Egyrészt a keretet, mintegy hatmilliárd lejt elkülönítettünk, és ez az összeg ugyanannyi lesz a 2014–15-ös évre, mint amennyi volt a 2013-14-es tanévre. Mindössze a tavalyi kiírásnak megfelelően folytatódott az idei kifizetés, itt semmiféle támogatás-kiesésről nem volt szó”. Csakhogy a legutóbbi támogatást az elmúlt év végéig el kellett számolni, az őszi kiírás pedig azt jelenti, hogy csak hónapok múlva lesz döntés – próbáltuk tisztázni az álláspontot. „A 2013-as kiírásnál a 2013–14-es, tehát a folyó tanévre megkapták a támogatást. A következő évben, szeptemberre, miután ismerik a beiskolázási számokat, pontosan fogják tudni a szükséges támogatás nagyságrendjét iskolánként, tehát nincs kiesés, és erre a félévre természetesen a tavalyi pályázatok alapján kapták meg az ingázási, bentlakás- és egyéb támogatást szintén hatmilliárd lejes keretből” – hangzott a meglehetősen zavaros válasz. Adalékul azzal a megállapítással, hogy valószínűleg azért visszhangzik a telefon, mert nagyon fals, amit a kérdező mond. Takács ezután afelől érdeklődött, hogy mely iskolaigazgatókkal beszéltünk, lévén, hogy a szaktestület javasolta a változtatást. „A tavalyi, 2013-as évre, még egyszer elmondom, egészen két hét múlváig, amíg vége lesz az oktatásnak, a teljes támogatási keret – nyilván annyi, amennyivel hozzá tudunk járulni – biztosított minden iskola számára a tavalyi pályázati kiírás során. A beiskolázási számok már augusztusban meglesznek, minden a szaktestülettől függ, hogy ők augusztusban 25-én, vagy szeptember 10-én ülnek le, és határozzák meg a kereteket iskolánként. És olyan, hogy szeptember 15-étől ne legyen támogatás, csak abban az esetben történik meg – nyilván ezt úgysem fogom hagyni –, ha különböző okokból nem végzik el a dolgukat. Mert az a hatmilliárd lej ott van félretéve erre a célra. Azt sem mondhatják a szülőknek, hogy nem lesz támogatás, azt sem mondhatják a szülőknek, hogy nem tudják, hogy mennyi lesz, mindent tudnak, ki voltak értesítve. A kilencmilliárdos szórványtámogatásból majdnem hat oktatási program” – hangzott Takács Csaba álláspontja. Ő teljes mértékben egyetért az őszi kiírás tervével, mert az új beiskolázási számok ismeretében sokkal méltányosabban lehet dönteni. Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 3.Székelyföld: túl a kétszázadikon1997-ben indult a Székelyföld kulturális havilap. A Csíkszeredában megjelenő folyóirat századik lapszáma 2006-ban jelent meg, a közelmúltban a kétszázadik is napvilágot látott. A jubileum kapcsán Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével beszélgettünk. – Talán a Székelyföld a romániai magyarság egyik legsikeresebb kulturális folyóirata. Mi ennek a sikernek a kulcsa? – Talán az a leghelyesebb, ha nem én dicsérem magunkat, hanem idézem egyik kedvenc kolozsvári tanáromat, aki azt mondta, hogy azért szereti a Székelyföldet, mert „szakmailag kifogástalan, és el is lehet olvasni”. Ebből az idézetből számunkra az „el is lehet olvasni” kitét a legfontosabb: nálunk igenis számít, hogy egy irodalmi, történelmi vagy néprajzi tanulmányt az is el tudja olvasni, akinek nincs doktorátusa az illető szakágban. – Mitől igazán székelyföldi a Székelyföld folyóirat? Szerzők, témák, esetleg más adja meg a jellegét? – A folyóiratot annak idején (1997 végén) épp azért hívták életre, hogy legyen fóruma a székelységgel foglalkozó szerzőknek. Hál’istennek bőven van még mondanivaló velünk kapcsolatban – a székelység múltját, jelenét és jövőjét illetően egyaránt. – Nem tartanak a folyóirat egyfajta gettósodásától – gondolok itt elsősorban a „Székelyföldbe zárva” esetleges helyzetére... – Ezek szerint Mikszáthnak is aggódnia kellett volna, amikor a „tót atyafiakról” vagy a „jó palócokról” akart írni! És Krúdynak is aggódnia kellett volna, amikor nyírségi témákat választott! Sőt, García Márqueznek is aggódnia kellett volna, amikor folyton „kolumbiai” témákkal bíbelődött! Ne vicceljünk: ha valaki komolyan teszi a dolgát, az soha nem jelenthet bezárkózást, feltéve, persze, hogy minőségi munkát végez. – Túl a 200. lapszámon is, hogy látja: inkább az értékmentés vagy az értékteremtés a lap küldetése, esetleg egyformán mindkettő? – Ha egyszavas választ kell, akkor: mindkettő! Olyan sok „hatás” éri manapság az olvasót, hogy nem árt egy kicsit az „ízlésével” is foglalkozni. Természetesen ezt nem szájbarágósan, nem a képébe mászva kell tenni, hanem közvetve: olyan írásokat, olyan fiatal szerzőket kínálva elolvasásra, ami egyszer még az olvasó javára válhat. – A kolozsvári lapbemutatón felmerült már a 300., sőt a 400. ünnepi lapszám lehetséges témája is. Az egyre kevésbé papíralapú világban mit gondol a Székelyföld folyóirat nyomtatott változatának jövőjéről? – Sokan állítják, hogy a magyar irodalom elsősorban folyóirat-irodalom. Nagyon sok magyar folyóirat van, az tény, de egyik nem feltétlenül hasonlít a másikra. A Székelyföldnek viszonylag sok előfizetője van, én tehát sajnálnám, ha visszaszorulnánk valami internetes tárhelyre. A kollégák/munkatársak nyilván ugyanazok maradnának, mint most, de az online folyóirat már nem az lenne, mint a mostani Székelyföld, nem beszélve arról, hogy az olvasóközönségünk is megváltozna. Nagyon sok olyan előfizetőnk van, aki már a kezdetektől olvassa a lap nyomtatott verzióját, nem lenne tisztességes részünkről, ha ezeket az embereket az online-ra való „átkeresztelkedésre” kényszerítenénk… Jubileumi és őszinte A Székelyföld kulturális folyóirat 200. számában a Székelyföld-díjasokat kérte fel a szerkesztőség, hogy verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget írjanak a Székelyföldről mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról. Így közel hatvan szerző tollából született írásokat olvashatunk névsor szerint Adorjáni Pannától Zalán Tiborig, illetve Bodor Ádámtól Szőcs Gézán át Markó Béláig. A májusi, jubileumi lapszámot Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is bemutatták. Ez utóbbi helyszínen a kincses városban és környékén élő Székelyföld-díjasok mondták el, hogy számukra mit jelent Székelyföld, illetve mit gondolnak az ünnepi lapszámról. Benkő Levente újságíró-publicista „kétszuszra” olvasta el a lapszámot. Szerinte Lövétei Lázár László ötezer karakteres írásra vonatkozó kedves kérését egyszerűen nem lehetett visszautasítani. „Olvasva a megjelent anyagokat hol nyerítettem a nevetéstől, hol a könnyem kicsordult. Ezt mindenféle pátosz nélkül mondom” – vallotta be Benkő Levente, aki szerint az a jó a kétszázadik lapszámban, hogy nagyon őszinték az írások, mivel a szerzők felhagytak mindenféle szakmai beidegződést és sablont. „Próbáltam reflektálni valamilyen többé-kevésbé őszinte móduszban arra, hogy mit jelent számomra a székely identitásom és Székelyföld. A magam részéről avval a konklúzióval maradtam, hogy az én identitásom lokálisabb jellegű, Vlahitai vagyok, ezt büszkén mondom akárhol” – fejtette ki Demeter M. Attila filozófus a jubileumi Székelyföldben megjelent írásáról. Egyed Emese költő-irodalomtörténészt – aki Bodos felé, Bodosban címmel közöl verset a kötetben – Bodor Ádám feltételes mondata állította meg az időben. „Ahogy elkezdi az álmodozást és Székelyföld egy valóságosan is megjelölhető helyét a vágyak netovábbjaként határozza meg, aztán pedig rögtön be is csapja, hogy »de nincs«” – vallott Egyed Emese, aki filozófus-költő-író testvérével, Egyed Péterrel meg is egyezett abban, hogy ők mindenképpen Bodosról kell írjanak. „Ez annyira igaz, hogy időközben megjelent édesapánk könyve, amelynek a címe Bodos. Ez a falu egy szimbólum az életünkben – én például ott fogok fűszállá változni. Jelképe egy jobbik magunknak, a megismerésnek egy nyelve. De ne válasszuk el olyan élesen a dolgokat, Kolozsvár egy székelyföldi alternatíva is” – utalt székelyföldi, de Kolozsváron élő barátaira, tanáraira és tanítványaira az irodalomtörténész. „A lapszámot olvasva az a kép jutott eszembe, ahogy az acélműhelyben a fémforgácsból összeáll egy érdekes rendszer. Lehet, hogy meg lehetne találni azokat a szinopszisokat, amelyek révén a Székelyföld és a belső tájegységeiből jövő emberek összekapcsolódnak. Nekem Erdővidék, Alsóháromszék és abban Bodos függ össze” – mondta el Egyed Péter filozófus-költő-író. Király László költő-író szerint a kétszázadik lapszám szerzői csapatának névsora világosan jelzi, hogy milyen erővel van jelen a Székelyföld a Székelyföldön és azon kívül is. „Félelmetes dolog a kétszázas szám, ezt már nem lehet kitörölni sehonnan. A folyóiratnak van saját elképzelése és nem kell a szomszédba menjen ötletekért. Büszke vagyok, hogy tagja vagyok annak a nemes társaságnak, akik szerepelnek a lapszám oldalain és remélem, hogy minél tovább fog tartani az együttműködés” – zárta szavait Király László. Lövétei Lászár László, a folyóirat főszerkesztője szerint „mindenkinek tetszik ez a kétszázadik, félig meddig ünnepi lapszám. Az »egyszerű«olvasónak azért tetszik, mert nagyon szép és sok fontos ember szerepel benne, aki szépeket ír, a lapszámot pedig olyan ügyesen lehet olvasni, mint a Libertateát vagy a Blikket. Balázs Lajos tanár úrnak pedig azért tetszett, mert szerinte olyan, mint egy szellemi kaláka. Ő rögtön hozzá is tette, hogy nem kér honoráriumot, tudniillik a kalákáért nem szoktak pénzt elvenni. Oláh Sándor társadalomkutató szerint ötven év múlva mentalitástörténeti kuriózum lesz ez a lapszám.” Akárhogy is legyen, a Székelyföld kétszázadik lapszámát igazán érdemes kézbe venni. Mint ahogy a folyóirat eddigi és ezt követő kiadásait is. Isten éltesse a Székelyföldet, minden értelemben! Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 10.Zsé előtt és utánSzámos romániai magyar család polcán fellelhető, pedig elsősorban szakkiadvány. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár közel negyven év alatt jutott el az első kötetet jelentő A-C-től a tizennegyedik V-Zs-ig. Fazakas Emese nyelvésszel, az utolsó két kötet főszerkesztőjével a munkafolyamat kulisszatitkairól, befejezésről és a jövőről beszélgettünk. – Bevezetésül tisztázzuk, melyek a legfontosabb tudnivalók az Erdélyi magyar szótörténeti tárral kapcsolatban? – Az Erdélyi magyar szótörténeti tár – ahogy a neve is jelzi – történeti szótár, amelyben régi, a 16. századtól kezdődő nyelvemlékekből merített részletek szerepelnek szótárszerűen. Célja elsősorban az, hogy az első hosszabb lélegzetű erdélyi magyar nyelvemléktől a 19. század végéig terjedően feldolgozza a levéltári adatokat, és az ezekben levő szavakat címszó és jelentések szerint megmagyarázza, különböző szókapcsolatokat és szólásokat felvillantson. Mindehhez jelentős helynévanyag, illetve névtani anyag is társul. A szótörténeti tárat évtizedekkel ezelőtt kezdték el egykori tanáraim, majd kollégáim. Az ötlet és a munka nagy része Szabó T. Attila nyelvészprofesszor nevéhez fűződik: az 1930-as években ő gyűjtött hozzá anyagot, a szótárat viszont csak a hetvenes évek legelején kezdte írni. Az első kötet 1975-ben jelent meg, az utolsó pedig idén, de ez nem csoda, hisz hatalmas anyagot tartalmaz. – Nemzetközi és összmagyar összefüggésben mekkora az Erdélyi magyar szótörténeti tár jelentősége? – Magyar nyelvterületen mindenképpen ez a legátfogóbb és legteljesebb szótár. Azért is, mert sokszor arra is törekedtek, törekedtünk, hogy ne csak az alapjelentéseket villantsuk fel, hanem a kontextusból kivilágló, akár alkalmi jelentéseket is megmutassuk. Ezért megesik, hogy ami a 19. század végén megjelent nyelvtörténeti szótárban öt jelentéssel szerepel, az az Erdélyi magyar szótörténeti tárban akár tízzel is. De túlhaladja a hétkötetes értelmező szótár értelmezéseit is, sokkal összetettebb annál. Nem tudok arról, hogy hasonló jellegű másik szótár létezne. A nyelvtörténeti szótárak amúgy valamiért inkább csak Közép-Kelet-Európára jellemzőek. Angolszász nyelvterületen például a forrásokat egyenként vizsgálják, összehasonlítják őket, de szótár nem készült nyelvtörténeti anyagból. – Mitől erdélyi a kiadvány? – A sorozat címében azért szerepel az „erdélyi”, mert erdélyi levéltárakban fellelhető anyagokat dolgoz fel. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne a magyar nyelvtörténetre vonatkozó átfogóbb következtetéseket levonni belőle. A szótörténeti tár nem táj- vagy regionális szótár, csak a feldolgozott anyagát tekintve erdélyi. – Kik lehetnek a szótár felhasználói? – Elsősorban nyelvtörténészek, de történészek, néprajzkutatók, vagy olyan tudósok is, akik valamely tudomány történetével, esetleg régebbi szókincsanyagával foglalkoznak. – Pedig a kiadvány első kötetei számos háztartás könyvespolcán is megtalálhatók... – Ez így igaz. Magam is olyan családból származom, amelyben én vagyok az első, aki humán tudományokkal foglalkozik, mégis megvolt otthon: úgy ismertem meg kisdiákként, hogy édesapám megvette köteteit. A szótárat tulajdonképpen úgy is lehet olvasni, hogy az ember felüti, és az adalékokat böngészi, mert nagyon sok érdekesség van benne. Nemcsak maga a szó és az értelmezés szerepel benne, hanem történetek is kibontakoznak körülöttük: peranyagok, leltári felsorolások. Ezekből ki lehet olvasni a régi társadalmat, meg lehet ismerkedni az akkori emberekkel. Kicsit közelebb lehetett kerülni letűnt korokhoz, ezért sokan forgatták élvezettel, s remélem, hogy ez nem változik. – A hatalmas vállalkozás atyja és motorja, Szabó T. Attila 1987-es halála után hogyan lehetett a munkát folytatni? – Szabó T. Attila csak az első kötetet írta egymaga, ám ez is hatalmas munkát jelentett. Felismerte, hogy egyedül nem tudja folytatni, így munkatársakat vont be a tanszéki tagok közül. Az elején maroknyi csapat volt, ő koordinálta a munkát, később többen bekapcsolódtak. Időközben sajnos sokan elhunytak, de a szerkesztőség állandóan frissült, fiatalokat vontak be. Amikor Szabó T. Attila meghalt, már elő volt készítve néhány kötet kéziratként a hetedik kötetig. Minden kézzel. – Kézzel? – Igen, kezdetben én is mindent kézzel írtam, csak a tizenkettedik kötet közepétől írtunk számítógépbe. B. Gergely Piroska és Kósa Ferenc így is kézzel írtak az utolsó kötetig. A sorozat elkészítésének nagy részében a Szabó T. Attila által összegyűjtött kis cédulákról – amiket jelentések, majd évszámok szerint rendeztünk – írtunk kézzel. Azt a főszerkesztő átnézte, az általa javasolt módosításokat bevezettük, ezután gépeltük, utána korrektúrán esett át az anyag, s amikor egy kötetnyi összegyűlt, még egyszer átfésültük és újrakorrektúráztuk. Hosszadalmas és bonyolult munka volt, amelyet általában az aktuális főszerkesztő fogott össze. A cédulákat folyamatosan rendezte valaki. Nem úgy kell ugyanis elképzelni, hogy a kigyűjtéskor Szabó T. Attila meg is határozta, hogy majd melyik milyen betűhöz jár, hanem amikor egy szó kapcsán az egyik cédula valakinek a kezébe került, akkor úgy adta tovább, hogy egy kis borítóra kiírta a szövegben szereplő következő szót. Mindegyik cédulának volt kis borítója, így rendeződött az anyag. – A cédulákon mi szerepelt? – A cédulán mindig maga a szöveg szerepelt, illetve ami a szótörténeti tárban szögletes zárójelben szerepel, tehát a forrásjelzet, hogy melyik településen jegyezték le, melyik levéltár adata, esetleg a valló neve, vagy ki írta a levelet kinek. Minden olyan információ, amit vagy vissza lehet keresni, vagy ami alapján fel lehet dolgozni az anyagot például történeti, szociológiai, vagy szociolingvisztikai szempontokból. És a céduláknak volt egy pici borítójuk, amire az aktuális címszavak kikerültek. – Hány ilyen cetli volt? – Félmillió, ha nem több. – S ezt mind Szabó T. Attila írta ki? – Nagyon nagy részben igen. Van néhány száz, amit mások, de a többi mind a Szabó T. Attila munkája. A cetlik most az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél vannak. – A rendszer már működött, tehát csak új főszerkesztő kellett? – A legnagyobb kérdés akkoriban az volt, hogy egyáltalán van-e remény a további kötetek megjelenésére. A nyolcvanas évek közepe-vége táján ugyanis nem úgy nézett ki, hogy a szótörténeti tár bármelyik készen lévő kötete megjelenhetne, ám a csapat mégis úgy döntött, hogy folytatja a munkát. Természetesen felmerült, hogy ki fogja össze a munkát főszerkesztőként. A feladatot Vámszer Márta vállalta el, ő adta ki a munkát, egyeztetett mindenkivel, és hetente egy-egy szerkesztőségi ülést tartott, ahol mindenki feltehette a kérdéseit, mindent megbeszéltünk, mindent a közösség döntött el. Ugyanis hiába volt egy jól bejáratott rendszer, megoldandó problémák, illetve új szempontok bevezetésére vagy azok átgondolására többször került sor. – Történt különösebb változtatás az évtizedek folyamán? – Mivel nagyon komplex munka, és lényegében előzmény nélküli, ezért nem alakulhattak ki mindjárt az első kötetre a végleges szerkesztési elvek. Ám ezzel együtt is megmaradt a struktúrája. Inkább végig az volt a kérdés, hogy mi az, amit szókapcsolatként tüntetünk fel, és nem kerül be a törzsanyagba, és miből lesz külön címszó. Mert igaz ugyan, hogy az Szabó T. Attila felvázolta az elveket, de a nyelv sem mindig egyértelmű. Az is megesett, hogy Szabó T. külön címszóként kezelt erdélyi történelemhez, valósághoz kötődő fogalmakat. Bizonyos szempontból állandóan újra kellett gondolni az egész anyagot. – Megbecsülhető, hogy milyen mértékben érthető a mai olvasó számára a tár anyaga? – Azért nehéz válaszolnom erre, mert régi szövegekkel dolgozom, ezért számomra ismerősek. Amikor azonban az egyetemi hallgatók nyelvtörténetet kezdenek tanulni, azt szokták mondani, hogy mennyire más, mennyire furcsa, de azt nem, hogy nem értik. A magyar nyelv ugyanis a 16. század elejétől napjainkig nem változott olyan mértékben, hogy ne lehessen megérteni. Szókincsünk az utóbbi harminc-negyven évben változott nagyot, de még mindig nem akkora mértékben, hogy ne lehessen a régi szövegeket értelmezni. Természetesen a szótörténeti tárban sok regionalizmus, tájszó vagy elavult szó van, de nagy részük érthető. – A tár a 19. századdal zárul. Kell folytatni valahol vagy valamikor? És ha igen, milyen forrásokra támaszkodva? – A 20. és 21. században jóval több, úgynevezett élő nyelvi szöveg van, mint a régi anyagban. A régiben is szerepelnek szinte élőnyelviek – például vallomásszövegek –, ám a 20. században ez a szövegmennyiség megnő, és már vannak hatalmas számítógépes korpuszok, amelyeket vizsgálni lehet. Ehhez azonban egyelőre nem kell szótörténeti szótár, talán majd 300-400 év múlva. – A szótörténeti tár tizennégy kötete mondhatni hatalmas fénykép, ami rögzít egy periódust. Kell-e féltenünk mai nyelvünket attól, hogy nem rögzítik hasonló módon vagy túl gyorsan változik? – Amíg van magyar nyelvet beszélő ember, addig nincs amiért ijedeznünk, mert végül is a nyelv a használatban él. Ha nem használnánk, akkor lenne gond. Vannak periódusok, amikor rohamosabban, vannak amikor kevésbé változik nyelvünk. A 16-19. századra tekintve sem mondható, hogy egyenletesen változott, mert például a 17. század végén, a 18. században felgyorsult. De inkább a szókincs változik, mert természetesen igazodunk a körülöttünk levő világhoz, hiszen a dolgokról beszélni kell valamilyen módon. A nyelvtan kevésbé változik. Az összes többi nyelv is hasonló helyzetben van: a felgyorsult társadalom, amiben Európában és Amerikában élünk, magával hozza a szókincs változását. – Mit jelentett az ön számára a szótörténeti tárral való munka? – Először is hatalmas megtiszteltetés volt, mert közel húsz évvel ezelőtt kezdő nyelvészként alig hittem el, hogy én is dolgozhatok rajta. Másrészt már szinte mindennapos foglalatosságot jelentett, és valósággal kikapcsolódást is. Egy idő után ez volt nekem az üdülés a szakmában. Akár az, hogy szerkeszthettem a saját címszavaimat, akár amikor főszerkesztőként a többiek anyagát átnézhettem. És most nagyon hiányzik ez a munka. Természetesen örülök, hogy az olvasók kezébe adhattuk a zs-vel kezdődő címszavakat is, ám hiányzik a mindennapokból a kis cédulákkal való munka. De tervezzük a munka folytatását, mert még mindig hiányzik egy kötet: mindenképpen kell egy mutató, amiben megjelennek az egyes nyelvjárási alakok, lista a különböző szókapcsolatokról, szólásokról, névtani anyagról. A nagy munka után azért előbb meg kellett egy kicsit pihenni. Fazakas Emese Nyelvész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsésztudományi Karának dékánhelyettese, 1967-ben született Marosvásárhelyen. A BBTE Bölcsésztudományi Karán szerzett alapképzést, majd a budapesti Közép-Európai Egyetemen mesteri képzésben vett részt. A BBTE-n védte meg az A fel, le és alá igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig című doktori disszertációját is. Több kötet és számos tanulmány szerzője, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztője, a 13. és 14. kötetének főszerkesztője. Kutatási területei: nyelvtörténet, nyelvtörténet kognitív nyelvészeti szemszögből, a magyar mint idegen nyelv. Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 18.Lakó Péterfi Tünde továbbra is a kétnyelvűségért harcolNem sértett törvényt Lakó Péterfi Tünde, amikor tavaly októberben kétnyelvű árcédulákat osztogatott Marosvásárhelyen a November 7. lakótelepi piacon – mondta ki a marosvásárhelyi bíróság első fokú ítélete. A szabad és széleskörű magyar nyelvhasználatért küzdő marosvásárhelyi civil aktivistát – akit egyesek harcos amazonnak, mások feszültségkeltőnek tartanak – a fejleményekről kérdeztük. – Miután megbírságolták 1500 lejre, a jegyzőkönyv átvételétől számított 48 órán belül pedig kifizette a büntetés felét – a közösségi akcióval összegyűjtött egy tonnányi aprópénzből –, pert indított az ügyben, amelyet most megnyert. Hogyan értékeli a bírósági döntést? – Precedens értékűnek. Úgy gondolom, jogtalanul büntettek meg tavaly október 3-án. Azért fizettem be a büntetés összegét, mert egyrészt törvénytisztelő állampolgárnak tartom magam, másrészt összegyűltek a banik. A döntés bizonyítja, hogy nem szabad engednünk a hivataloknak, hogy visszaéljenek hatalmukkal. Ahogy ez az egész „büntetősdi” lejátszódott, az volt az érzésem, hogy meg is akarnak félemlíteni. Odajött hozzám a rendőr, mire én jogaimra hivatkozva kértem egy tolmácsot, hogy értsem, amit a hivatalos nyelven mond. Erre azt válaszolta, hogy nekem ebben az országban semmi jogom nincsen. Megmutattuk, hogy van jogunk, van jogom. – Ha nem lesz fellebbezés, lezárul az ügy? – Ha a rendőrség nem fellebbez harminc napon belül, akkor lezárult. De én azt gondolom, hogy fellebbezni fog. A bővebb határozatot egyébként még nem kaptam meg, egyelőre csak a bíróság honlapjára került fel a rövid határozat, ezt nyilvánossá is tettem. – A befizetett összeget vissza kell kapnia. Mi lesz a pénzzel? – A befizettet összeget és a perköltséget, 1000 lejt ítélt meg a bíróság. Tavaly az összes pénz az Itthon vagyunk Egyesület számlájára folyt be, a visszakapott pénz is oda kerül majd. Ezután is az akcióinkra költünk, szeretnénk befejezni a piaci tervünket úgy, hogy ez is példaértékű legyen: lássák, milyen, amikor kétnyelvű egy piac. Sokan azt mondják, hogy miért épp a piac. Azért, mert ott mindenki megfordul, mindenki láthatja, hogy milyen az igazi kétnyelvűség. Az összeg fennmaradó részét is a kétnyelvűségre szeretnénk fordítani. Nagyon sok ötletünk van, csak időnk nincs annyi, mindannyian szabadidőnkben tevékenykedünk. – A kétnyelvű piacnál tartva: hogyan értelmezi a városvezetés hasonló kezdeményezését? – Peti András alpolgármester ment ki személyesen januárban a piacra, gyártottak árcédulákat. Diszkriminatívnak tartom, mert a kétnyelvű táblákat 70 baniért árulta a városvezetés, míg az egynyelvűek ingyenesek. Nem tartom szép dolognak azt sem, ahogyan Peti András nyilatkozott: lám, így kell kétnyelvűsíteni a piacot, nem akciókkal, feszültségkeltéssel, hanem ahogy ők csinálták, zárt ajtók mögött. Én azt gondolom, hogy nem keltettünk feszültséget, nem ez volt a szándékunk, hanem hogy ne érezzük magunkat másodrendű állampolgárnak. Az utolsó bírósági tárgyaláson magam beszéltem a képviseletemben, nem az ügyvédem, s kértem, hogy beszélhessek az anyanyelvemen. A bírónő minden további nélkül azt mondta, hogy igen, a bíróság ért magyarul, személyesen fordított magyarról románra. Példaértékűnek tartom, és nagyon jó érzés volt, hogy végre nem másodrendű állampolgárként állok egy közintézményben Marosvásárhelyen. – Egyesek mégis számon kérik, hogy miért nem beszélt románul... – Teljesen félreért, aki azt gondolja, hogy nem beszélek románul. Beszélek románul és használom a hétköznapi életben a román nyelvet. Egy olyan intézményben, mint a bíróság az ember nem minden nap fordul meg – hacsak nem ez a munkája –, s ezért a hivatalos nyelvet, mivel nem anyanyelvünk, nem teljes mértékben értjük. Ez érvényes az orvossal való találkozásra is: az orvosi szaknyelvet sem értjük annyira. Használom a román nyelvet, sőt, mindig két nyelven köszönök, hogy „Bună ziua, jó napot kívánok!”. Attól függően ahogy válaszolnak, olyan nyelven folytatom. Felháborítónak tartom, mikor azt mondják, hogy beszéljek csak románul, mert Romániában vagyunk. – Milyen célok körvonalazódnak most Marosvásárhelyen? Kétnyelvű utcanévtáblák, villámcsődület kapcsán lehetett találkozni a nevével. – A villámcsődületet valóban én szerveztem, a kétnyelvű utcanévtábláknál csak segítőként voltam ott, illetve az ügy mellé álltunk az egyesületünkkel. A flashmob a városkép megváltoztatása ellen tiltakozott. Giccses kőpódiumot készítettek a vár mellé, hogy azon fotózkodhassanak, a Rákóczi-lépcsőt pedig befestették. Nem az a baj, hogy csak román motívumokkal, de ha van is benne magyar, nincs ott a helye egy olyan műemléki helyszínen. És nem mosható a festék, kipróbáltam. Úgy gondolom, hogy nagyon el akarják tüntetni a város magyar jellegét. Mi nem nagymagyarkodunk, hanem a múltat – akárki építette – akarjuk megbecsülni. – A megnyert per bátrabbá tette önt? – Nem hiszem, hogy változtatott bármin is, és nem kell különösebb bátorítás. Persze jól esik. Folytatom a munkát, bár bevallom, hogy időnként elfáradok, mert sok támadás és számonkérés ér. Úgy kérnek számon, mintha választott-fizetett politikus-tisztségviselő lennék, illetve az Itthon vagyunk Egyesület tagjai politikusok lennének. Egyikünk sem az, mindegyikünknek megvan a magánélete, szabadidőnkben dolgozunk – nem valami ellen, hanem valamiért harcolunk: magunkért és nemzetünkért. Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. július 28.A bátrak meséje – Kibeszéletlen határtörténetek terápiás jelleggel„A világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal »működő« határszakasz volt” – beszélgetés Lukács Csaba újságíróval a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történteket felelevenítő, készülőfélben lévő dokumentumfilmről. – Miközben arról hallani, hogy 12 új határátkelőt létesítenek Románia és Magyarország között, több sajtótermék hasábjain megjelent a felhívás, amelyben személyes történeteket kérnek a készülő dokumentumfilmhez. Miért fontos, hogy a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történtekről beszéljünk? – Az új határátkelők tervének örülök, de emlékeznünk kell azokra is, akik az életüket adták ezen a határszakaszon. Kibeszéletlen szegmense ez a román–magyar viszonynak. Amikor pedig a világban utazva szóba kerül, a világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal „működő” határszakasz volt. Túl sokan meghaltak a román–magyar határon ahhoz, hogy ezt elfeledjük, másrészt felnőtt egy generáció, amelynek már nincs gombóc a gyomrában az országhatárhoz közeledve. Emlékeztetni kell őket és a korábban születetteket is, hogy nem volt mindig így. Ezt a kibeszéletlen történetet akarom megfilmesíteni. És úgy tűnik, hogy van rá igény is, mert a felhívások megjelenése óta ömlenek a sztorik. Lukács Csaba Újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa (határon túli magyarok, külpolitika, katasztrófák, háborúk, nagyinterjúk, politikai publicisztika területeken), a Vendég és Hotel szerkesztője. 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen. A Budapest Médiaintézet újságíró szakán végzett 1995-ben. A Lánchíd Rádió, a Napi Magyarország, az Esti Hírlap, valamint a székelyudvarhelyi Príma Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek egykori tagja. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese. Dokumentumfilmek szerkesztő-rendezője, a Haza a magasban (2002) és Diktátorok könyve (2011) című kötetek szerzője. Többek közt Táncsics Mihály-díjjal, Mikszáth-díjjal és Aranytoll díjjal tüntették ki. – Az egykori illegális határátlépések szereplői vagy hozzátartozóik vállalják saját történetüket és identitásukat? – Még nagyon sok emberben él a félelem. Volt, aki úgy írt nekem kézzel levelet, hogy a végére odaírta: „most gyorsan abbahagyom, jön haza a fiam, ő nem akarta, hogy ezt leírjam”. Vagyis még a fiatalabb generáció tagjai közt is akadnak, akik félnek elmondani. Nagyon sokan úgy írják a levelet, hogy a történetük szerepelhet, de azt kérik, nevük ne legyen felismerhető. Szép számmal vannak nagyon megrázó történetek is, olyan dolgokat tudunk majd megmutatni, amelyek egyáltalán nem köztudomásúak. Keressük például azt a határőrt, aki előtt Nadia Comăneci tornagyakorlatokat végzett a fagyott tarlón. Több forrásból is úgy értesültem ugyanis, hogy amikor néhány héttel a rendszerváltás előtt egy hatfős embercsempészcsapat átjuttatta őt a magyar határra, a magyar határőr nem hitte el, hogy tényleg ő a többszörös olimpiai bajnok, a történelemben először tízes osztályzatot elérő egykori tornász Nadia Comăneci, ezért helyben kellett igazolnia kilétét. A jelenet egyúttal jól jelzi a határszakasz abszurditását is. Még ma is vannak olyanok, akik nem tudják, hogy mi lett hozzátartozójukkal. Sejtik, hogy meghalhattak a határon, de semmire nincs bizonyíték. A határon lelőttek nagy részét jeltelen sírba temették. Volt, aki átúszott a határon, átment, mindenféle változatok léteztek az egészen kreatív ötletektől a durva megoldásokig. Volt, aki beült a megerősített autóba, és teljes gázzal áthajtott a sorompón. De létezik olyan érmelléki település is, ahonnan gyakorlatilag a teljes ifjúság átszökött. Elképesztő és vicces sztorik egyaránt akadnak, de a történetek többsége nagyon megrázó. – A felhívásban egykori rendőröket és katonákat is keresnek. Jelentkeztek hajdani egyenruhások? – Magyarországon elindult egy jó irányú folyamat: ha nem is büntetik meg mindig a bűnösöket, de legalább kellemetlen perceket szereznek nekik. Erre a legjobb példa a Biszku Béla-film esete, aminek elkészítése erkölcsileg talán vitatható, de a végső elszámolás szempontjából elfogadható megoldáshoz nyúlt. Fiatal kollégák egészen más témában interjút kértek Biszkutól, majd szembesítették múltbeli bűneivel. Gyakorlatilag átverték, de hasonló módszer használható súlyos bűnöket elkövető, a kommunista rendszert gátlástalanul kiszolgáló emberek esetében. Még nem sikerült olyan bűnbánó rendőrt találnunk, aki elmondja, miért verte a szerencsétleneket. Tudni kell ugyanis, hogy akit elkaptak a határon, nemcsak kopaszra nyírták, és irtózatosan megverték, hanem miután hazament, hónapokon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, azzal a „tiszteletteljes kéréssel”, hogy verjék meg… Tudomásunk van olyan esetről is, amikor valakit ez az elnyújtott büntetés kergetett öngyilkosságba. Olyan rendőrt keresünk, aki a hátországban, tehát nem a határ mellett teljesített szolgálatot, és a sikertelenül menekülőket kellett rendszeresen megvernie. Bízom benne, hogy találunk egy nyugdíjast, aki ezt elmondja, de ha nem, másként, a megvertek segítségével találjuk meg, és legalább öt kellemetlen percet szerzünk nekik az életben azzal, hogy megkérdezzük: miért? Mondhatja persze, hogy parancsra, de legalább kelljen valamilyen magyarázatot adnia. A társadalom lélektana szempontjából ugyanis fontos, hogy bizonyos bűnökkel kapcsolatban feltehessünk kérdéseket, és ne lehessen mindent megúszni. – Elsősorban kiktől érkeznek történetek? – Naponta kapok levelet, van, aki könyvet írt a történetéből, nem adta ki, de nekem elküldte, és érdekes módon találtunk olyat is, aki sikeresen átszökött Magyarországra, ott karriert csinált, de újra Erdélyben él. Van egy csapatnyi ember, akiknek mindenféle előkészület nélkül, iszonyú szerencsével sikerült átjutni, ők azóta is ötévente találkoznak. Találtam olyan fiatalembert is, aki szerencsésen átjutott, de a magyar hatóságok visszaadták Romániának. Nem minden erdélyi magyart fogadtak szeretettel Magyarországon, számomra egyelőre ismeretlen rendszer szerint egyeseket visszaküldtek, másokat nem. Az állambiztonsági levéltárban annak nézek utána, hogy mi lehetett ennek az oka, ki volt az a tiszt, aki, bár látta, hogy szeme előtt verik a szerencsétlen székelyföldi fiatalt, mégis visszatoloncolta. – Jelentkeztek már az átszökésben segítők? – Nem találtam még olyat, aki arccal vállalná, hogy segített, ezek az emberek még ma is félnek. Vannak olyanok is, akik ebből pénzt kerestek, hivatásos embercsempészként működtek, és ezt nem akarják nyíltan vállalni. Megkerestem például azt a ma Ausztriában élő román nemzetiségű embert, aki a Nadia Comăneci-féle csoportot átvitte, ám teljesen elzárkózott, a nevét sem írhatom le. Olyan embereket még keresünk, akik a határ menti régióban élve, dolgozva esetleg útbaigazították az ott felbukkantakat. De olyanok is voltak – és emiatt is kényes a téma –, akik „feldobtak” embereket. A határőrök adott esetben ugyanis fizettek helyieknek a határsértők lefülelésében – és erre ma már senki sem büszke. – A filmet a Székely Szeretetszolgálat készíti, de vélhetően nemcsak székelyek történetével foglalkoznak. – Természetesen nem. A filmet az általam vezetett Székely Szeretetszolgálat készíti, ami egy Magyarországon és Romániában is bejegyzett alapítvány. Azért hoztam létre, mert a különböző segélyszervezeti és újságírói munkám során azzal szembesültem: ha az erdélyi magyar a világ valamelyik pontján bajba és börtönbe kerül, két szék között a pad alá esik, mert a román diplomácia – finoman szólva – nem töri el a jármot miattuk, a magyar pedig nem tud mit tenni, mert esetleg nem magyar állampolgárok. A világ huszonegynéhány országának börtönében jártam már, tudom, hogyan lehet bejutni, dolgokat elintézni. Akit tudunk, meglátogatunk, megpróbálunk segíteni rajtuk. Nem tisztem megítélni, hogy valaki bűnös-e, de aki bajban van, igyekszünk rajta segíteni, csak jusson el hozzám az információ. Emellett olyan filmeket is készítünk, amelyek közelebb visznek a múlt megértéséhez, ezért pályáztunk a magyar dokumentumfilm-alapnál. – A témába vágó anyagokat, könyveket is segítségül hívják a filmkészítés során? – Minden témába vágó könyvet beszereztem, de a film más műfaj. Ami könyvben működik, nem biztos, hogy képernyőn is, ugyanakkor sok esetben előfordul, hogy a riporternek elmondják a sztorit, de kamera előtt, arccal már nem vállalják. Kellő munkával nem kell feltétlenül a megjelent történetekre támaszkodnunk, hanem sajátokat tudunk összehozni. És még egy dolgot meg akarok próbálni: el akarom játszani, ma hogyan működik a határ. Nagy valószínűség szerint nekiindulok gyalog a határnak és meglátom, milyen következményei lesznek. Mert ne felejtsük el: annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tagállam, 25 évvel a rendszerváltás után is komolyan, bár nem durván őrzött határ húzódik a két állam között, hisz a schengeni határvonalat jelenti. Manapság nem romániai magyarok és románok akarnak átszökni Magyarországra, hanem a harmadik világ polgárai akarnak bejutni a schengeni övezetbe, ezért ma is őrzik. Megnézem, a 21. században hogyan működik egy határsértés, ami a nyolcvanas években lelövéssel vagy agyonveréssel járhatott volna. – Reméljük, nem esik baja az „expedíció” során. Mit érez a legnagyobb kihívásnak a film kapcsán? – Legyőzni a 25 év után is létező félelmet. Erős kommunikációs vágyat is érzek: az emberek el akarják mondani ezeket a kibeszéletlen történeteket, amelyek nagyon sok ember életét tönkretették vagy gyökeresen megváltoztatták. És a félelem megmaradt akkor is, amikor már lehetne róla beszélni. Ősszel kezdjük a forgatást, decemberre elkészül, és bízunk benne, hogy különleges film lesz. Attól tartok viszont, hogy sok történet a film bemutatása után bukkan majd fel, ezért mindenképp szánunk neki valamilyen utóéletet. Mert akik most félnek jelentkezni, minden bizonnyal erőt merítenek a filmből, hisz úgy tűnik, hogy traumatikus események megfilmesítése után ez történik. Így volt ez a Biszku-filmet készítő szerzőpáros másik munkájánál is, ami arról szólt, hogy a szovjet hadsereg katonái hogyan erőszakolták meg a nőket Magyarországon. Nagyon nehezen találtak megszólalókat, majd a széles sajtónyilvánosságot nyert megrázó bemutató után rengetegen jelentkeztek. Az ilyen típusú munkáknak egyfajta terápiás hatásuk is van: akik félnek, láthatják, hogy mások képesek voltak legyőzni a félelmeiket, miután néhányan elég bátrak voltak a meséléshez. Dénes Ida, Krónika (Kolozsvár) 2014. július 31.Nemzetpolitika és választásokTusványos idei programjából sem hiányoztak az aktuálpolitikai és nemzetpolitikai kérdéseket feszegető előadások. A legaktuálisabbak közé tartozott a közelmúlt és közeljövő választásairól szóló panel, illetve a már hagyományosnak számító Kárpát-medencei nemzetpolitikai kerekasztal. Az idei esztendő erdélyi magyar szempontból releváns három választását –a magyarországi országgyűlési választást, az EP-választásokat, és a közelgő romániai elnökválasztást – elemezte Toró Tibor, a Mensura Transylvanica elemzője, Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzője és Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója. Szavazatok Erdélyből Erdélyben 370 ezer új állampolgárt tartottak számon a választások előtt, nagyjából 300 ezer nagykorú személyt. Közülük sokan már rendelkeztek magyarországi lakcímmel, így körülbelül 250 ezren szavazhattak levélben, amihez előbb regisztrálni kellett. A postán kiküldött regisztrációs ívek esetében nem tisztázott, hogy hova érkezett meg, és hová nem, az online módon regisztráltak országos bontása nem ismert, az erdélyi magyar szervezetek segítségével zajló regisztráció terén pedig szabályos verseny alakult ki arról, hogy melyikük regisztrál végül több személyt – emelte ki Toró Tibor politológus. A Nemzeti Választási Iroda szerint a határon túlról 193 ezren regisztráltak, s ha ennek 66 százaléka erdélyi, akkor nagyjából 128 ezer körüli az Erdélyből regisztrálók száma. A regisztráltak közül 158 ezren szavaztak, ebből 128 ezer bizonyult érvényesnek. Erdélyből 105 ezer szavazó lehetett – ha továbbra is kétharmaddal számolunk –, közülük nagyjából 85 ezren szavazhattak érvényesen. Vagyis a választásra jogosult erdélyiek nagyjából 35 százaléka szavazott, közülük 28 százalék érvényesen. Erdélyben a szavazók 95,5 százaléka a Fideszre, 2,8 a Jobbikra, 1,16 a baloldali koalícióra és0,45 az LMP-re szavazott. A politológus szerint két ellentétes, Magyarországról érkező törekvés volt megfigyelhető: egyrészt regisztráljanak minél többen, másrészt a beérkező külhoni szavazatok ne gyengítsék a választások eredményének érvényességét. A végeredmény ugyanis akár úgy is értelmezhető, hogy a sokféle módon begyűjtött határon túli szavazatok adták a Fidesz kétharmadához szükséges mandátumot. Székely István Gergő szerint a sokak által félszavazatként értékelt határon túli szavazatok a magyar politikai közösség kiterjesztését is jelentik, ami egyben felveti a kérdést: a magyar politikai közösségbe újonnan belépők nem fognak-e lassan kitáncolni a romániaiból? Ha igen, annak a politikai érdekképviselet gyengülése lehet a következménye. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet politológusa szerint a külhoni magyarok akkor válhatnak sikeresen a magyar politikai közösség részévé, ha a magyar kormány érdemileg kezd el közpolitikailag foglalkozni velük, és a pártok is túllépnek a megszokott nemzetpolitikai szlogeneken. „Jóhiszemű értelmezés szerint a Fidesz óvatos akart lenni, de hosszabb távon lehet, hogy el kéne jutni oda, hogy a külhoniak választójoga teljes értékű választójoggá váljék. Az esélyek a politikai pártok érdekeit tekintve értelmezhetők, a jelenlegi szabályozás a Fidesznek pedig megfelelő” – értékelt a politológus. Tovatűnt remények Az európai parlamenti választások a szakirodalom szerint másodrendű jellegűek, tehát nem kimondottan az aktuális szavazásról szólnak, sokkal inkább a belpolitikai folyamatok tétjei tükröződnek bennük – állapították meg a politológusok. Szerintük az RMDSZ 6,3 százalékos eredménye egyrészt az összefogás hiányára vezethető vissza, másrészt míg az erdélyi magyar kisebbség 2007-ben és 2009-ben még sokat várt az EU-tól, mára ezek a remények alábbhagytak, ezért csökkent a szavazási kedv is. „Sok csalódás érte a közösséget az elmúlt öt évben nem csak kisebbségpolitikai szempontból. Átlagosan 18,5 százalékos az RMDSZ-re adott szavazatok csökkenése, legrosszabbul Máramaros teljesített, de Bihar, Maros és Kovászna megyéből is az átlagosnál kevesebb szavazat érkezett, mintöt évvel ezelőtt” – emelte ki Illyés Gergő. A Nemzetpolitikai Kutató elemzője szerint a novemberi elnökválasztáson második fordulóra számíthatunk. Mivel az államelnökjelöltek névsora távolról sem teljes vagy biztos, nehéz az esélylatolgatás. A PSD még nem nevezte meg jelöltjét, a Nemzeti Liberális (PNL) és Demokrata Liberális Párt (PD-L) pedig érdekes kiválasztási folyamat közepén van, amelynek esélyese Klaus Johannis a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) név alatt. Ennek értelmében Victor Ponta–Klaus Johannis párharc körvonalazódik, amihez hozzájárul a Traian Bãsescu által támogatott párt jelöltjeként Cristian Diaconescu, de Cãlin Popescu Tãriceanu is bejelentette indulási szándékát. A politológusok úgy vélik, hogy Johannisnak – aki nem kisebbségi, hanem inkább német anyanyelvű többségi politikus – nincs esélye nyerni. Az RMDSZ jelöltje Kelemen Hunor lesz, a Mensura Transylvanica elemzője szerint ugyanakkor az EMNP-nek is elnökjelöltet kell állítania, mert két egymást követő kampányból kimaradni hatalmas veszteséget jelentene. Illyés Gergő azt sem tartja kizártnak, hogy az elnökválasztások előtt, de a költségvetési módosítás után az RMDSZ kilép a kormányból. A nemzetpolitika filozófiája Semjén Zsolt szerint a magyar nemzetpolitika filozófiájának alapkérdése, hogy mi a magyar állam értelme. A magyar állam célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon és a magyarok életminősége javuljon, bárhol éljenek – fogalmazott a nemzetpolitikai kerekasztal nyitóbeszédében a miniszterelnök-helyettes. Szerinte az állam két eszközzel érheti el ezt a célját: egyrészt az állampolgárság megítélése révén a nemzet közjogi egyesítésével, másrészt a támogatási formák által. Az előrejelzések szerint a parlamenti ciklus végére az egymilliomodik külhoni magyar állampolgár is leteszi az állampolgári esküt – jelenleg több mint 600 ezer új állampolgár szerepel a nyilvántartásokban –, a külhoni célokra szánt 21 milliárd forint pedig minden eddiginél magasabb összeg. A miniszterelnök-helyettes az emberi jogok királynőjének nevezte az autonómiát. „Ami másnak jár, nekünk is jár. Valamennyi nemzetrésznek saját koncepciót kell erre vonatkozóan kialakítani, amit Magyarország teljes erővel támogat, hiszen minden szempontból igazunk van, mert példát tudunk mondani autonómiákra az EU-ban. Bármelyik nemzetrésszel bármi történik – most a kárpátaljai magyarság van a legfenyegetettebb helyzetben –, Magyarországnak hasonló szerepet kell vállalnia a külhoni magyarság tekintetében, mint amit Izrael a világon valamennyi zsidója tekintetében. Ha Izraelnek szabad, nekünk is szabad” – hangzottak Semjén Zsolt tapsfakasztó szavai. Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke szerint a kárpátaljai magyarság egyetlen fegyvere ma is a remény, amikor ukrajnai történelmük legnehezebb napjait élik. „A legfontosabb kérdés a biztonság. Minden terv nulladik feltétele, hogy a kárpátaljai magyarság meg tudjon maradni szülőföldjén. Miközben az országban háború van, a behívók érintik a kárpátaljai magyarságot is, a háborúnak már magyar áldozata is van, Kárpátalján is megjelentek a menekültek, és számos fegyver van magánemberek kezében” – állapította meg Brenzovics. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a VMSZ etalon értékű megállapodást kötött a Szerb Haladó Párttal, jóformán minden szerepel benne, amiért a vajdasági magyar politika síkraszáll. Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártja elnöke pedig az elmúlt esztendő három választásának sikereit ecsetelte. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint viszont bármilyen bölcs nemzetpolitikát folytathat a magyar kormány, ha a nemzet részei nem partnerek a feladatban. Erdélyben a cél egyértelműen a közösségi autonómiák rendszerének kiépítése, az RMDSZ kormányzati szerepvállalását pedig az eredmények minősítik. Ilyen szempontból bírálható az RMDSZ munkája, mert semmilyen stratégiai kérdésben nem léptünk előre, mondta Toró, majd bejelentette: az EMNP komolyan fontolgatja, hogy saját államelnökjelöltet indítson. Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. augusztus 14.Ökrök, románulMăi, dobitocule! – hangzanak fülemben egykori romántanárom szavai. Ezzel a „kedves” megszólítással közeledett azokhoz a diákjaihoz, akik nem értettek és nem teljesítettek kellőképpen. Engem szerencsére soha nem „dobitocozott” le, de valószínűleg csak azért, mert amit bírtam, megtanultam. Más kérdés, hogy mindabból mennyit értettem ötödikesként, mert a „dobitocot” például az elején nem, csak a hangsúlyból és a kényszeredett kézmozdulatból – megrázta a „vétkes” diák fejét – sejtettem, hogy nem például „kicsiszívemet” ért alatta, hanem valami igencsak bántót. Így utólag nem irigylem azt a szegény romántanárt, aki egyszer csak egy színmagyar falu kizárólag magyarul beszélő diákjaival találta magát szembe. Nem volt már fiatal, biztosan nem ahhoz szokott hozzá hosszú és nyilván kimerítő pedagógusi pályafutása alatt, hogy a vele szemben ülő gyerekek lefagyva merednek rá, mert a zöldségek, gyümölcsök és évszakok elnevezésén kívül nem sok mindent tudnak felidézni az állam hivatalos nyelvén. A tehetetlenség netovábbját érezhette, és azt, hogy szélmalomharcot vív. Így utólag nem is haragszom rá – felnőttként összefutva kedvesen mosolygunk egymásra –, de akkor nagyon féltem tőle. És az osztályban voltak olyanok, akik még nálam is sokkal inkább féltek. „Barmok” – megengedőbb fordításban csak „ökrök” – voltunk, a romántanár pedig egy cselekvésképtelen „marhapásztor”. Mindkét fél küzdött a maga módján, de egyik sem nyert. Mi magoltunk, amit tudtunk – a feladott mennyiséggel nem volt gond –, igyekeztünk megérteni is a többoldalas elemzéseket, de valahogy mégsem haladtunk előre. Mi sem tudtunk jobban románul, a tanár sem lett türelmesebb. Lehet, hogy tudunk alakítani, elemzést végezni, de sokszor nem is értettük az illető mondatot. És lehet, hogy el tudtuk mondani, hogy „Călin, file din poveste este un poem epic de inspiraţie folclorică”, de a lényegről fogalmunk sem volt. A romántanár csak a tananyagot akarta a fejünkbe préselni, ezért a szülők, ha valamicskét sikerült is enyhíteniük a pedagógus szigorán, az oktatott anyag mennyisége és minősége mit sem változott. Sok kínlódás és keserves sírás kövezte „előrehaladásunkat”. Ehhez képest az idegennyelv-órák felüdülést jelentettek. Mindez a kilencvenes években történt. Ha ma lennék ötödikes, ma sem érdekelne senkit, hogy nem vagyok román anyanyelvű. Ugyanaz a tanterv, ugyanazok a vizsgák – közel huszonöt évvel 1989 decembere után. Mert még mindig késik a dolog. Mert bár sajátos tanterv legalább van – heuréka, de ezt sem siették el –, nem sikerült elfogadtatni a hozzá illő tankönyveket. Lehet, hogy a „pálya széléről könnyű bekiabálni” esete áll fenn, de akkor is: felháborító! Jövőre talán… Ej, ráérünk arra még? Gyermekek generációinak románnyelv-tudása nem egy miniszterelnök-helyettesi pozícióval vagy egy autonómiatervezettel összehasonlítható kérdés. Mindegyiknél és minden másnál fontosabb. Vétkes, aki hagyja szenvedni és nem fejlődni a diákokat, mert lehet, hogy magyarul a „tanulj tinó, ökör lesz belőled” biztató, de románul „dobitocnak” lenni semmiképpen sem az! Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. augusztus 21.Régi igék új köntösbenViszonylag rövid időn belül már másodszor revideálták a protestáns egyházak által használt 1975-ös magyar Bibliát. A generációnkénti felülvizsgálat szükségességéről és a revízió módszereiről Pecsuk Ottót, a Magyar Bibliatársulat főtitkárát kérdeztük. A protestáns egyházak esetében alapvetően kétféle Bibliáról beszélhetünk. Egyrészt a Károli Gáspár-féle fordításról, amely még a 16. században látott napvilágot, és az 1975-ös új fordítású Bibliáról. A Károli féle fordításnak számos kiadása és revíziója jelent meg, az új fordításút megjelenése után 25 évvel, 1990-ben revideálták, ennek újabb revíziója idén húsvétkor jelent meg. Ez utóbbi elnevezése „revideált új fordítású Biblia (RÚF, 2014)”: az évszám a zárójelben tehát indokolt, hisz nem az első revideált új fordításról beszélünk, s lehet, hogy nem is az utolsóról. Ennek oka, hogy a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően 20-25 esztendőnként felülvizsgálják a legutóbbi változat tartalmát, s eldöntik, nem szorul-e javításra. A bibliarevízió során nem készítenek teljesen új fordítást, a használatban lévőt újítják meg. „Húsz-huszonöt évente fontos átvizsgálni azt, hogy tükrözi-e a ma használatos nyelvet, mert a nyolcvanas-kilencvenes években beszélt mai magyar nyelv nem tökéletesen fedi már a ma használatosat – indokolta megkeresésünkre Pecsuk Ottó (portrénkon) az újabb revízió szükségességét. – Ez az egyik szempont. Másrészt a bibliatudománynak az elmúlt 20-25 évben végbement felismeréseit, egzegetikai újdonságait kellett összevetnünk a régebbi bibliai szöveggel, és azokon a helyeken, ahol úgy látjuk, hogy a bibliatudomány pontosabban érti a Biblia szövegét, igyekeztünk módosítani. A többi ok inkább technikai jellegű. A bibliatudományi és nyelvi változások tették igazából szükségessé, de fontos, hogy a Biblia szövegének digitális változata is a legújabb formátumban álljon rendelkezésre. Tehát egyfajta technikai adatbázis-frissítés szempontjából is nagyon lényeges volt a Biblia teljes szövegállományának újra feldolgozása, illetve könyvészeti szempontok is fontossá tették, hogy ne a ’90-es évek ízlését tükröző kiadványt jelentessünk meg, hanem a 21. század igényeinek is megfelelőt.” Az újított szöveg már elérhető digitálisan, mobiltelefonos alkalmazással és elektronikus könyvként is. Hogy kell-e újabb bibliarevízióra számítani húsz-huszonöt év múlva? Attól függ. A szabályszerűség ugyanis ezt sugallja, ám ma nem lehet megjósolni, hogy akkor milyen döntésre jutnak a felelős szerv, azaz a bibliatársulat képviselői. Minden bizonnyal megvizsgálják majd a revízió szükségességét, és eldöntik, hogy nyelvi „korszerűsítést” vagy egyenesen új fordítást kezdeményeznek. Az idei kiadás az új fordítás mélyrehatóbb revíziója, mint az előző: míg 1990-ben 4500 helyen változott a Biblia, addig idén közel 16 ezer ponton. „Az 1990-es szövegállapothoz képest nagyon sokféle a változás. A pusztán szórendi vagy a névelők, központozási változtatások mellett elég jelentős fordítási változás is történt” – állapította meg az adjunktus. RÚF 2014 Az új fordítású Biblia 2014-es revíziójának (RÚF 2014) munkálatai az olvasói észrevételek gyűjtésével kezdődtek 2006-ban, 2009-ben indult el az érdemi revíziós munka, amely 2014 húsvétján, a RÚF 2014 megjelentetésével ért véget. Az Ószövetség alapszövege az 1997-es kiadású Biblia Hebraica Stuttgartensia, az Újszövetségé pedig a 27. kiadású Nestle-Aland Novum Testamentum Graece volt. A revideált újfordítású Bibliát legelőször a Magyarországi Református Egyház XIII. zsinati ciklusának 11. ülésén április 23-án mutatták be a zsinati székházban, majd 25-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, és 27-én ökumenikus hálaadó istentisztelet keretében a budavári evangélikus templomban. Merész váltás Pecsuk Ottó szerint az 1975-ös új fordítású Biblia legnagyobb újdonsága az volt, hogy először igyekezett függetleníteni magát Károli bibliafordítói hagyományától. A 29 évvel ezelőtti dátumot megelőzően minden magyar bibliafordítás úgy határozta meg magát, hogy a Károli-fordításhoz képest hol és hogyan áll. „Nagyon sok, úgymond Károli-revízió több tekintetben eltért a Károlitól, mégsem igazán volt ildomos azt mondani egy Bibliáról, hogy más fordítás, hanem mindig a Károli tiszteletben tartása mellett készültek. A protestáns egyházak között is nagy nóvum volt a felismerés, hogy nem lehet a mai modern magyar nyelv kívánalmainak megfelelő fordítást úgy készíteni, hogy a fordítók folyamatosan visszatekintenek, és azt mondják: ezt eredetileg így mondta Károli, tehát ehhez kell hasonlítani annak is, amit mi mondunk. Számos olyan fordítás jelent meg 1975 óta, amely nyíltan vállalta, hogy nem a Károli revíziója kíván lenni, hanem egyéni utat akar járni” – vázolta Pecsuk az új fordítás merészségét. Kiemelte: a revízióknak nem a beszélt nyelv éppen aktuális divatjait kell követniük, de egy generációnyi idő alatt átalakulnak a kifejezések jelentései. „Ez az elv a modern mai nyelvet követő bibliafordítások esetében természetes, míg a régi fordítások esetében bizonyos értelemben ellentmondásnak is tekinthető, hogy megpróbálják időnként újra és újra revideálni. Miközben revideálni akarják, igyekeznek megőrizni a régi Bibliának a veretességét, szépségét, archaikusságát, ami az értékét adja. Ilyen értelemben egy régi fordítás revíziója sokkal nehezebb feladat, mint egy mai magyar nyelven született bibliafordítás revíziója, mint amilyen az új fordításé” – mutatott rá a bibliatársulat főtitkára. Vizsolyi első A legelső teljes magyar nyelvű bibliafordítás Károli Gáspár nevéhez fűződik. Az 1529 körül Nagykárolyban született református lelkipásztor hat lelkésztársával kezdte 1586-ban a fordítói munkát Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem és Dobó István erdélyi vajda támogatásával. A nyomtatást 1589. február 18-án kezdték el és 1590. július 20-án fejezték be Vizsolyban, összesen 700-800 példányban – ezért ezeket a köteteket vizsolyi Bibliáknak is hívják. Ötvenegy fennmaradt példányról tudunk, értékük ma igencsak jelentős: több tízmillió forintos összegre rúg egy-egy ilyen Biblia. A ma ismert példányok közül legtöbb Magyarországon található, de Erdélyben és Felvidéken is őriznek vizsolyi Bibliákat. Határon innen és túl A Magyar Bibliatársulathoz tizenkét tagegyház tartozik: a református egyház, evangélikus egyház, baptista egyház, metodista egyház, adventista egyház, orthodox egyházmegye, unitárius egyház, pünkösdi közösség, keresztyén testvérgyülekezetek, szabadkeresztyén gyülekezet, élő Isten gyülekezete, evangéliumi testvérközösség. Mint a tagegyházak felsorolásából is kiviláglik, a katolikus nem tagja a Magyar Bibliaszövetségnek, így az idei új revízió sem érinti őket. „A katolikus egyházban a bibliakiadás és fordítás egészen más folyamatot jelent – magyarázta Pecsuk Ottó. – Ez némileg kánonbeli problémákat is felvet, hisz az Ószövetségük bővebb, mint a protestáns, több könyvet tartalmaz. A katolikus egyház hivatalos bibliakiadását a Szent István Társulat végzi, mellette működik még a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, és a pannonhalmi bencések is adnak ki Újszövetséget. Augusztusban például teljesen új fordítást jelentetnek meg”. A revízió centruma a Magyar Bibliatársulat budapesti székháza volt, itt találkoztak évi három-négy alkalommal a munkatársak, év közben pedig egy online bibliarevíziós felületen folyt a munka. 2006-tól kezdőben több tízezer visszajelzés érkezett be a bibliatársulathoz a lehetséges változtatásokról, az adatgyűjtést 2008-ban zárták le, a revíziót 2009-ben kezdték el. Aki kíváncsi az idén lezárult folyamat részletes eredményeire, a Magyar Bibliatársulat honlapján közel 17 ezer oldalas dokumentumban vetheti össze tételesen az 1990-es kiadáshoz képest eszközölt változtatásokat. „Sajnos nem kommentárral, bár mindegyik változtatáshoz rendelkezünk indoklásokkal, de az már kezelhetetlen terjedelmet jelentene” – jegyezte meg Pecsuk Ottó. Hivatalos formában csak a magyarországi teológiai intézetek tanárai alkották a szöveggondozói bizottságot, de visszajelzések, észrevételek küldésére lehetőség volt bárhonnan a világból. „Hivatalos formában a bibliatársulat nem öleli fel a határon túli területeket, de nyitott vállalkozás volt, megjelentettünk próbakiadásokat az interneten, ahhoz is hozzá lehetett szólni. Így akinek ez a folyamat szívügye volt, vagy szeretett volna jobbító szándékkal részt venni benne, megtehette. És azt is látni kell, hogy az új fordítású Biblia Erdélyben mai napig kevésbé van használatban, mint a Károli-Biblia, és a határon túli magyar egyházak képviselői az adott ország bibliatársulatának tagjai. A romániai felekezetközi bibliatársulatban szerepelnek a magyar egyházak képviselői, akárcsak Felvidéken. Ezekkel a bibliatársulatokkal nagyon jó a kapcsolatunk, így a bibliaterjesztésben együttműködünk velük. A határokon túl nem közvetlenül a Magyar Bibliatársulat terjeszt, hanem a román felekezetközi bibliatársulatot segíti, és a magyar nyelvű egyházakkal is egyeztetünk.” Bibliaválaszték A revideált új fordítású Biblia igazán széles szín- és formaválasztékban kapható a Kálvin Kiadóban. „A revideált 1908-as Károli többnyire fekete, az új fordítású Biblia pedig inkább sötétkék volt. Az utóbbi években az új fordításnak megjelentek bordó és sötétzöld változatai is. A mostani kiadásnál bővítettük a kínálatot, azt szerettük volna, ha kicsit fiatalosabb is, elegánsabb, drágább és olcsóbb is. Így megjelent például egy 1500 forintos missziós papírkötésű, ami fele-harmada egy átlagos Biblia árának, de akik elegánsat szeretnének, azoknak ott a jóval borsosabb áru bőrkötésű, aranymetszésű”. A két véglet közt is széles a spektrum: tizenegy különböző kötésben érhető el a legújabb Biblia. A húsvéti bemutató óta Pecsuk Ottó szerint szinte csak pozitív visszajelzések érkeztek a legújabb kiadással kapcsolatban. „Azt halljuk, hogy tényleg szebb lett a Biblia, tartósabb kötésű, könnyebben olvasható kiadásban jelent meg és a szövege is tetszik az embereknek, gördülékenyebb sok ponton. Nagyon jó hír az is, hogy eddig egyetlenegy sajtóhibát találtunk. A kilencvenes kiadásban elég sok sajtóhibát kellett kijavítanunk, pedig az is nagyon gondos munka volt, de a hosszú évek alatt felhalmozódtak a felismert hibák. Mi egyelőre egynél tartunk” – jegyezte meg a Magyar Bibliatársulat főtitkára. Évente minden bibliatípusból 40-50 ezer példány fogy el, ezek közt vannak szövegválogatások, Újszövetségek és teljes Bibliák. „Magyarországon ez a szám bizonyos értelemben csökkenő tendenciát mutat, mert a Károli-biblia kelendősége nagyobb ütemben csökken, mint ahogy nő az új fordításúé. 2008 óta nálunk ugyanis az új fordítású Biblia a népszerűbb. Ez nyilván a generációs váltást is tükrözi: a Károlin felnőtt idősebb nemzedék egyre fogy. A legújabb revideált új fordításból húsvét óta 8-10 ezer példány fogyott el, de vannak olyan kötéstípusok, amelyek teljesen elfogytak, úgyhogy karácsony előtt mindenképpen szükség lesz egy második nyomásra. És ez nagyon biztató.” Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. augusztus 28.Mire jó a magyar állampolgárság?Számos rémhír terjengett a kettős állampolgársággal kapcsolatban, mielőtt megszavazták volna az Országgyűlésben. Több mint négy évvel az egyszerűsített honosítás lehetőségének megadása után sem exodust nem váltott ki, sem a szociális rendszer felborulását nem okozta. Miután 2010. május 26-án a magyar Országgyűlés elfogadta a vonatkozó törvényjavaslatot, illetve annak 2011. január elsejei hatályba lépése után a belügyminisztérium, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nagy figyelmet fordított a végrehajtás személyi és technikai feltételeinek megteremtésére, a kellő források biztosítására. A törvény elfogadása óta több eljárási változás is történt: a szabályokat a jogalkotó és a végrehajtó úgy igyekezett igazítani, hogy minél egyszerűbben, gyorsabban és többen tudják igénybe venni a kedvezményes honosítási eljárást. „Ma már gördülékenyen megy a munka. Egyszerűsítették a szabályokat a nem magyar állampolgár házastárs vonatkozásában is. Aki tíz éven át együtt él és megfelel a feltételeknek – beszél magyarul, és nem folyik büntetőeljárás ellene –, vagy aki öt éve együtt él és közös gyereke van a magyar állampolgárral, szintén igényelheti a kedvezményes magyar állampolgárságot” – vázolta Tusványoson Kontrát Károly, a belügyminisztérium parlamenti államtitkára. Kiemelte: a cél, hogy 2018-ig egymillió új magyar állampolgár tegye le az esküt. Negyvenszeres növekedés A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Wetzel Tamás, aki az elmúlt négy esztendőben az egyszerűsített honosítás bevezetéséért, felügyeletéért felelős miniszteri biztosként tevékenykedett, elmondta: míg a magyar közigazgatás 2011 előtt évente átlagosan ötezer állampolgársági kérelmet fogadott, ez a szám rögtön az egyszerűsített honosítás első évében mintegy 200 ezerre emelkedett, és a tendencia azóta is töretlen. 2011 eleje óta nagyjából 650 ezren igényelték a magyar állampolgárságot, és körülbelül 600 ezren le is tették az állampolgársági esküt. Korábban 12 hónap volt az ügyintézési határidő, ami 3 hónapra csökkent, miközben a fő kérelmek mellett 5-6 millió kiegészítő iratkérelmet is elbíráltak. Wetzel szerint csak a nyári nagy mezőgazdasági munkák idején csökken némileg az érdeklődés. Eddig 92 külképviseleten és több mint 1200 magyarországi kérelemátvevő helyen nyújtottak be igényt. „Már az első héten négy kérelem érkezett Abu-Dzabiból. Először informatikai hibára gyanakodtak, de kiderült: egy Székelyföldről elszármazott család jelentkezett” – mesélte. Az egyszerűsített honosítási kérelmek 97 százaléka a Kárpát-medencéből érkezik, kétharmaduk Erdélyből, 17-18 százaléknyi Szerbia területéről és 8-9 százalék Kárpátaljáról. A jelenséget elsősorban az magyarázza, hogy az itt élő magyarság az, amely a háborúk nyomán elveszítette állampolgárságát. Aki vagy akinek a felmenője a diktátumok folyamán veszítette el állampolgárságát egyszerűsített honosítással, visszahonosítással szerzi meg a magyar állampolgárságát. „A nyugati diaszpóra tagjainak helyzete teljesen más, hiszen döntő többségük Magyarország területéről vándorolt ki, és soha nem is veszítették el a magyar állampolgárságot. Ha tehát Ausztráliából viszonylag kevés honosítási kérelem fut be, nem azt jelenti, hogy nem érdeklődnek az állampolgárság iránt, csak másfajta eljárással, úgynevezett állampolgárság megállapítási eljárással kell élniük, ami sokkal bonyolultabb és időigényesebb” – mondta el Wetzel Tamás. Emlékkönyv A legidősebb kérelmező 104 évesen New Yorkból kérte a magyar állampolgárságot mindjárt az első hetekben. „Tipikus közép-európai történet, egy személyben testesíti meg a kárpátaljai emberről szóló viccet, aki ki sem mozdult a falujából, mégis megélt öt állampolgárságot. Pál Imre bácsi, aki a Szovjetuniót elhagyva az amerikai állampolgárságot is megszerezte, 2011. március 15-én le is tette az esküt” – mesélte a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár. Az egyszerűsítés eredményeként a magyar állampolgárságú felmenőkkel nem rendelkező, de magyar kultúrához házastárson keresztül kapcsolódók is kérvényezhetik az állampolgárságot. Erre példa egy olyan, Székelyföldön élő török állampolgár, akinek felesége és három gyermeke magyar állampolgár. A török családapa az eskütétel után a Levente nevet is felvette. A szabályok szigorúak, hogy ne történhessenek visszaélések. Ha alapos indok merül fel, a megszerzést követően még 10 évig bármikor visszavonható az állampolgárság. Eddig közel 20 ezer kérést utasítottak vissza a magyar nyelvtudás hiánya, büntetett előélet, illetve más okok miatt. Lukács Bence csíkszeredai konzul szerint nemcsak Ausztráliából kérik érzelmi okokból a magyar állampolgárságot az egyszerűsített honosítás keretében, Csíkszeredában is ez a legfontosabb érv. Nagyon kis számban fordul elő, hogy az állampolgárságból a kérelmező gazdasági vagy egyéb előnyt kíván kovácsolni. Abban az emlékkönyvben, amelybe az eskütétel után írhatnak a friss állampolgárok, a következők a legjellemzőbb üzenetek: „Köszönöm a szüleim és nagyszüleim nevében is, akik már nem élhették meg ezt a pillanatot.”, vagy „Köszönöm Magyarországnak, hogy magáévá fogadott a sok történelmi hányattatás után is.” Lehetséges előnyök Hogy miben jelenthet előnyt a magyar állampolgárság? Köztudott, hogy például Amerikába a magyar állampolgároknak – a románokkal ellentétben – nem kell vízumot kérniük, és az is, hogy a magyar útlevélnek nagyobb a presztízsértéke. De az állampolgárság a munkavállalás bizonyos területein is előnyt jelenthet. Annak ellenére, hogy Magyarország és Románia egyaránt uniós tagállam, bizalmas ügykezelői munkaköröket és a közszolgálati vezető beosztásokat Magyarországon kizárólag magyar állampolgárok tölthetnek be. Ez is fontos érv az újonnan létesült magyar állampolgársági jogviszonyok mellett. Nyugdíj tekintetében pedig biztosítási jogviszony szükséges ahhoz, hogy valaki Magyarországon ilyen ellátást kaphasson. Ha például valaki Romániában és Magyarországon is töltött szolgálati időt, akkor arányosan kapja a nyugdíjat mindkét országból. Míg utazási kedvezmények nem járnak a magyar állampolgársággal, a magyar igazolvánnyal igen. Így akinek megvan a státustörvény értelmében kibocsátott kis zöld könyvecskéje, igénybe veheti az azzal járó jogosítványokat. Az egészségügyi ellátásban az európai egészségbiztosítási kártya vehető igénybe uniós ország polgára esetén, ami az állami ellátórendszerben érvényesül, és ezzel lehet ellátást kapni. Fontos terület a választások: több mint száz év után először április 6-án vehettek részt a történelmi Magyarország területén élők magyarországi választásokon. Ekkor országos listára voksolhattak. Wetzel Tamás és Kontrát Károly is kiemelte: ma látszik igazán, hogy a 2004 decembere körüli kampányban mennyi megalapozatlan félelem, rémhír hangzott el, és milyen manipuláció folyt. Magyarország szociális ellátórendszere nem omlott össze, a nyugdíjat nem vették el az emberektől, százezer számra nem indulnak el az emberek. A kettős állampolgárság nem destabilizálta a térséget, sokkal inkább stabilizáló erejű. Hasznos tudnivalók A magyar állampolgárság és a magyar igazolvány nem zárják ki egymást. A magyar igazolványt csak abban az esetben kell leadni, ha valaki állandó magyarországi lakcímre tesz szert. Romániai lakcímmel magyar állampolgárként megtarthatjuk a magyar igazolványt, és használhatjuk annak kedvezményeit. Magyar igazolványt továbbra is lehet kérelmezni. A magyar állampolgársággal kapcsolatos ügyintézés az iratok benyújtásától számítva nagyjából három hónapot vesz igénybe, ezután következik az ünnepélyes eskütétel és a hivatalos okiratok (lakcímkártya és honosítási okirat) átvétele. Sokan tévesen gondolják a romániai címet tartalmazó lakcímkártyáról, hogy személyazonosító okmánynak számít: sem a lakcímkártya, sem a honosítási okirat nem alkalmas például határátlépésre, ahhoz fényképes személyazonossági okmány szükséges. Ez az unión belül lehet személyi igazolvány vagy útlevél. A magyar állampolgárság megszerzése nem jelenti magyar személyi igazolvány kézhezvételét. Magyar személyazonosító igazolványt csak azok kaphatnak, akik rendelkeznek magyarországi lakhellyel. A magyar állampolgárság megszerzése nem jelenti automatikusan a magyar útlevél megszerzését sem. A magyar útlevél igénylésének viszont előfeltétele a magyar állampolgárság, tehát az útlevelet csak akkor lehet külön eljárásban igényelni, ha a kérelmező már magyar állampolgár (megkapta a honosítási okiratot, letette az állampolgársági esküt). Az útlevelet a kérelmezéstől számítva általában két hét múlva kézhez kaphatja a külhoni magyar állampolgár. Külhoni magyar állampolgárként külföldön fordulhatunk a magyar külképviseletekhez is, a kettős állampolgár saját döntése, hogy idegen országban melyik állampolgárságnak megfelelő képviselethez fordul probléma esetén. Az 1963-as bécsi egyezmény értelmében tehát például Németországban kettős állampolgárként fordulhatunk akár a magyarországi külképviselethez is. Kivételt képez a szabály alól az az ország, ahol az állampolgár él. Vagyis romániai magyarként Romániában – hiába rendelkezik magyar állampolgársággal is –, nem kérhet a magyar külképviselettől segítséget: az alapállampolgárság, azaz a román számít. Az egyszerűsített honosítási eljárás honlapján (allampolgarsag.gov.hu) számos gyakran ismétlődő kérdésre megtalálható a válasz, illetve tájékozódhatunk jogainkról és kötelességeinkről is. Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. október 2.Oktatás – nem középiskolás fokonMarosvásárhelyen külön nyitja a tanévet a MOGYE magyar tagozata pénteken, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata szeptember 29-én tartotta tanévnyitóját, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetemen pedig már szeptember 16-án hivatalosan útjára indították a 2014–2015-ös tanévet. A tanévnyitók kapcsán a magyar oktatási intézmények vezetőit kérdeztük felvételikről, újdonságokról, trendekről. Harmadik éve tart külön a tanévnyitót a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozata. A szeptember 29-i hivatalos megnyitót követően a tagozat ünnepélyes tanévnyitóját október 3-án este külön tartják a marosvásárhelyi Vártemplomban. A vezetőtanács azzal indokolja a távolmaradását, hogy az egyetem vezetése három év után is figyelmen kívül hagyja a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseit: még mindig nem léptették maradéktalanul életbe a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény anyanyelvi felsőoktatásra vonatkozó előírásait. „Jelenlétünk a rendezvényen csak legitimálná az egyetem vezetőségének a kirakatpolitikáját, miszerint a MOGYE-n minden a legnagyobb rendben van” – áll a közleményben. A magyar tagozat vezetőtanácsa azt is közölte, a külön tartandó tanévnyitóról egyhangú döntést hozott a tagozat közgyűlése. Nagyjából 1050 elsőéves kezdi tanulmányait a MOGYE-n, közülük 308-an magyar tagozaton. Az általános orvosi karon 164-en, nővérképzőn 45-en, fogorvosin 34-en és a gyógyszerészeti karon 65-en tanulnak majd magyarul. A jelentkezéseken és felvételin két jellemző volt megfigyelhető a MOGYE-n. Egyrészt azokon a szakokon, ahol van magyar képzés, lényegében mindegyik esetében 35 százalék vagy azt meghaladó a magyar elsőévesek aránya. Az általános orvosin ez az arány 35 százalék, míg a gyógyszerészeti karon 47, csakhogy a más, kisebb karokon csak román, illetve angol nyelvű képzés létezik, így összességében teljes egyetemi szinten az elsőéveseknek 29 százaléka tanul a magyar tagozaton. Egy másik jellemző főleg az általános orvosi karon volt tapasztalható: a felvételire jelentkezőknek nagyjából 70 százaléka volt román és 30 magyar. Ebből adódóan a fizetős helyekre lényegében románok jutottak be, mert a jelentkezők teljesítménye statisztikailag egyforma volt nemzetiségtől függetlenül, de a jelentkezési arányokból következik az eredmény. „Szintén fontos, hogy az RMDSZ közbenjárására a minisztérium jóváhagyott még tíz román és tíz magyar, államilag támogatott helyet az általános orvosi karon. Ezt a szenátus is engedélyezte, tehát ennyivel nőtt az állami helyek száma. Vannak tehát kis engedmények, de nagy általánosságban nincs előrelépés, az alapprobléma továbbra is megoldásra vár. A külön tanévnyitó is ezt üzeni” – összegzett a MOGYE rektorhelyettese, Szilágyi Tibor. Hagyományok útján Románia legnagyobb egyetemén, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) az új tanévben több mint kétezer magyar diák kezdi tanulmányai első évét alapképzésen, mesterin vagy a doktori iskolában – tudtuk meg Soós Annától, a BBTE magyar tagozatért felelős rektorhelyettesétől. „Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a BBTE a hagyományok útján halad. Ez a minőség és diáklétszám tekintetében az idei évre is érvényes. Ehhez jó kiindulópont a diákok bizalma: bár idén kevesebben érettségiztek Romániában, mi kissé még növeltük is a hozzánk jelentkezők számát. Programjaink minden szinten akkreditáltak és minőségiek, valószínűleg ez az, ami továbbra is vonzza a diákokat” – állapította meg a rektorhelyettes. Alapképzésen és mesterin is indítottak sikeresen új szakokat. Környezettudomány szak indult Sepsiszentgyörgyön alapszinten és gazdasági informatika mesteri Kolozsváron. Ez utóbbira egy helyre négyen jelentkeztek, úgyhogy sok bejáratott szakirányt is lekörözött. A nyáron arról olvashattunk, hogy a BBTE több szaka – köztük magyar nyelvű is – megszűnik. „Az elhíresült megszüntetési hullám voltaképp egy természetes folyamat eredménye. Azon szakok megszüntetését javasolja az egyetem, amely iránt több éve nincs érdeklődés. Ötévente ugyanis minden programot felülvizsgál a minőségbiztosítási társaság, és vagy ad rá működési engedélyt, vagy nem. Amikor egy program iránt éveken át nincs érdeklődés, nem javasoljuk a minőségi megmérettetésre, és kérjük a minisztériumtól a szaknévsorból való kivételét. A megszüntetés erről szólt, és magyar tagozaton általában távoktatási formára vonatkozott. Úgy látjuk ugyanis, hogy csökken a távoktatás iránti érdeklődés, hisz a köztudatban ma az él, hogy középiskola után kell egyetemre felvételizni és kevesebben választják a távoktatási formát. Ezért kértük a megszüntetést, tehát senki nem szüntette meg a fejünk fölött. A természetes folyamat következő lépése, hogy párhuzamosan új szakokat indítunk, olyanokat, amelyek iránt érdeklődés mutatkozik, illetve olyan szakokat, amelyek a magyar tagozat számára fontosak. Ilyen volt a gazdasági informatika, ilyenek a mesterin megjelenő új programok, hiszen a mesteri könnyebben alkalmazkodik a piac kérelmeihez. Alapképzésen minden területen meg kell tanulni a tárgyak alapjait, de mesterin például már bevonhatjuk a munkaadókat is a tervezésbe, és annak függvényében alakítunk ki új szakokat. A BBTE-n alap- és mesterképzésben több mint ötszáz szak működik, és nem minden évben indul képzés minden szakon. Vannak olyanok, ahol csak kétévente. Magyar tagozaton például a kolozsvári környezettudomány szak idén nem indult” – tájékoztatott Soós Anna rektorhelyettes. Időről időre kialakulnak népszerűbb szakok, és vannak olyanok, amelyek iránt visszafogottabb az érdeklődés. „Kevésbé népszerű szakokon is elindultak az évfolyamok, az érdeklődés alacsonyabb volt például a szociológián, de antropológiára Magyarországról érkezett népes csapat, akik úgy gondolták, hogy az itteni képzés megfelel az igényeiknek. Egyébként sokan érdeklődnek külföldről, több mint száz magyarországi diákunk van az induló első éven magyar tagozaton. Elsősorban pszichológiát tanulnak, de vannak antropológián, közgazdasági karon, teológiai karokon, és ez érvényes a mesterire is” – emelte ki Soós Anna. Szerinte egy magára adó egyetemnek fenn kell tartani az olyan szakokat, mint például a fizika és filozófia, még akkor is, ha gazdaságilag nem kifizetődő, az egyetem ugyanis nemcsak gazdasági szempontokról, hanem a tudományról szól. Idén viszonylag nagy volt az érdeklődés a BBTE-s reál szakok iránt, így például a fizikán valamennyi magyar helyet elfoglaltak, a kémián pedig akkora volt az érdeklődés, hogy más karok fennmaradt helyeit is odacsoportosították. Voltak szakok, ahol a tandíjmentes helyek sem teltek be, a fennmaradt helyeket pedig az olyan keresett szakok kapták meg, mint a pszichológia, tanítóképző, sport, informatika, kémia. Ranglisták vonzásában Az új tanévben több mint 12 ezren kezdik első évüket a BBTE-n, közülük nagyjából kétezren magyar tagozaton. A külföldi diákok tekintetében még nincsenek végleges számok, mert a nem uniós országokból érkezőknek a minisztériumi szűrőn is át kell jutniuk. Százötven unión kívüli kérés van a minisztériumnál, az érdeklődés egyértelműen növekszik. Egyrészt mivel az egyetem is sokat tett annak érdekében, hogy népszerűsítse magát, másrészt azzal, hogy nemzetközi rangsorokban figyelemfelkeltő helyet foglal el. „Nyilván a cél az, hogy minél előbb kerüljünk, de örülünk annak is, hogy megtartottuk a korábbi helyünket, és annak is, hogy szakterületi rangsorban a matematika a világ első kétszáz helyezettje közt van. A rangsorokon való szereplésnek belföldi és külföldi gravitációs ereje egyaránt van. Egy uniós állampolgár vagy azon kívül élő, egyetemet választó ezért is dönthet a BBTE mellett, nem csak az esetleg alacsonyabb tandíjak miatt” – vázolta a rektorhelyettes. Magyar nyelven csak a BBTE kínál doktori képzést Romániában, ez Soós Anna szerint Erdély értelmiségének utánpótlása szempontjából is fontos, hisz a külföldön doktorálók nehezen térnek haza. Nagy vihart váltott ki a szeptember elején érvénybe lépett sürgősségi kormányrendelet, amelynek értelmében a hazai egyetemekre akkor is be lehet iratkozni, ha a diák megbukott az érettségin. Az Oktatási Minisztérium a Hivatalos Közlönyben meg is jelentette az egyetemeken belüli speciális struktúrák, úgynevezett kollégiumok szervezési módszertanát. Ezzel kapcsolatban egyes egyetemeken felháborodásuknak adtak hangot, mások bejelentették: ha az első évet elvégzi a diák, és közben leérettségizik, másodévtől egyetemistaként folytathatja tanulmányait. „A BBTE a minőséget tartja elsődlegesnek. Így akik az egyetem diákjai szeretnének lenni, legalább egy alapmegmérettetésen, az érettségin át kell menniük, különben az egyetemi követelmények teljesítése gyakorlatilag reménytelen. A posztliceális képzés a középiskolákhoz tartozik. Fontos, hogy legyenek ilyenek, csak ne egyetemen. Másrészt az egyetemistákra nézve is sértő, ha ugyanazt a teret osztják meg azokkal, akiknek nincs érettségije” – fejtette ki a magyar tagozatért felelős rektorhelyettes. A BBTE legtöbb szakára egyébként nem elég az érettségi eredmény, külön felvételi rendszer is működik. A jogi karon intelligenciateszt volt, tehetségfelmérés a színházi és a sportkaron, de legalább egy esszét mindenkinek el kellett készítenie, és ennek nyomán is utasítottak el jelentkezőket. „Voltak félelmek, de a felvételiztető karokon a bejutott diák megbecsüli a helyét, másrészt az érdeklődés meghaladta az előző években tapasztaltat. Persze úgy is segítettünk, hogy tavasszal versenyeket szerveztünk, és az eredményt elismertethették a felvételi írásbeli helyett” – tudtuk meg Soós Annától. Bentlakás: ennyi jut Az elmúlt esztendők során felújították, korszerűsítették a BBTE bentlakásait, tavaly tavasszal adták át az úgynevezett sportbentlakást, így a férőhelyek száma összesen 5200. Ez a szám az igények mintegy 30 százalékát elégíti ki, mert nem minden egyetemista tanul Kolozsváron, és sokan nem igényelnek bentlakáshelyet. A közeljövőben nem várható a helyek számának bővülése. Az ösztöndíjrendszerből a minisztériumi szabályozásnak megfelelően minden szak azonos arányban részesül, ilyen jellegű juttatást a hallgatóknak nagyjából egyharmada kap érdem-, tanulmányi- vagy szociális ösztöndíj formájában. Vannak magánösztöndíjak is, amelyekkel a kiváló hallgatókat vagy bizonyos hallgatókat támogatnak, létezik kutatói ösztöndíj is, amely az előző ösztöndíjakkal összevonható és egész tanévre érvényes. Szakkollégiumi bentlakáshelyeket is igényelhettek idén a magyar tagozaton tanuló diákok: hét hallgatót vettek fel, négyet elutasítottak. „Tudományos diákköri munka régóta működik az egyetemen, 2004 óta a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet ernyője alatt. Különböző karokon, szakonként vagy azon belül is több olyan csoport alakult, amelyek a tudományos kutatás irányába indították el a diákokat. A tavalyi év során sikerült beindítani a szakkollégiumot úgy, hogy a hagyományosan szakkollégiumnak nevezett komponensek mindegyike meglegyen, vagyis bentlakást is tudtunk rendelni hozzá, mert az együttélés szintén fontos feltétele annak, hogy a szakkollégiumok elérjék a céljukat. Egy induló rendszerben akadnak nehézségek, az egyik az, hogy a diákok körében még mindig nem terjedt el eléggé a híre, hogy ezt érdemes felvállalni, és idén sem lett emelkedett a jelentkezők száma. De ennek még fejlődni kell, és majd ha mi is a száz feletti évszámot írhatjuk, mint például az Eötvös József Collegium Budapesten, reméljük, hogy létszámban is növekedni tudunk” – vázolta a helyzetet Soós Anna. A magyar tagozat életét tekintve az olyan, hagyományosnak számító programok megvalósítása is fontos cél, mint a Tudományos Diákköri Konferencia, olyan meghívottak előadására várják a hallgatóságot, amelyek tudományterületektől függetlenül mindenki számára érdekesek lehetnek. Remélhetőleg ilyen lesz Frei Zsolt fizikus vagy Monok István irodalom- és művelődéstörténész előadása. A tagozat általános hangulatáról is kérdeztük a rektorhelyettest. „Harmadik éve kezd normalizálódni a helyzet: lehetővé vált a ranglétrán való előrelépés, a magyar tagozatra is sikerült behozni új embereket. Most már nem küszködünk a néhány évvel ezelőtti tanárhiánnyal. Ez nyilván a közhangulatot is meghatározza. A magyar tagozaton is kialakultak kutatócsoportok, de az egész romániai oktatást sújtó alulfinanszírozás a magyar tagozatnak is nagy gondot okoz.” Új campus, új szakok Szeptembertől modern bentlakás várja a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi diákjait. Az építkezési munkálatokat az egyetem 2013 októberében kezdte el, és egy év alatt sikerült felépíteni a háromemeletes, 240 férőhelyes diákotthont. Hasonló beruházások zajlanak a csíkszeredai campuson is, ahol októbertől több mint száz hallgató veheti birtokába a bentlakás felújított szobáit. A januárig tartó teljes felújításon kívül új labor- és tantermeket alakítanak ki, emellett pedig az épület Temesvári sugárútra nyíló szárnyát is bővítik. A kolozsvári karon újdonság a diplomácia és interkulturális tanulmányok című magiszteri képzés akkreditációja. A képzés a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szak keretében indult. A Sapientia évek óta Románia legjobb magánegyetemének számít. Az Ad-Astra Társaság kimutatásai szerint a 2002–2011 közötti időszakban kutatás terén a Sapientia EMTE az akkori 28 romániai magánegyetem között az első, a 75 (állami és magán-) egyetem között a huszadik. Ezt a helyet mai napig megtartotta a magánegyetemek között. „Mind a felvételi eredmények, mind pedig a diáklétszám a tavalyi tanévhez hasonlóan alakult, így megközelítőleg 2200 hallgató kezdte meg idén is tanulmányait nálunk. Pontos adatokkal azonban a tanév eleji hallgatói mozgások miatt még nem rendelkezünk. A már említett új kolozsvári magiszteri képzés mellett Csíkszeredában két új alapképzést hirdettünk meg, a humánerőforrások és génsebészet szakokat” – vázolta Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Partiumi helyzetkép A Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) 19 szakon hirdettek felvételit alapképzés és 8 mesteris programon. A szakok egy része esetében érettségi jegyek alapján felvételiztettek, de képességfelmérő interjúk és felvételi beszélgetések is zajlottak, a legkomplexebb felvételi a képzőművészet szakon volt. Románia első akkreditált magyar nyelvű egyetemén nagyjából 950 hallgató tanul, 150 főállású oktató dolgozik és három karon (bölcsészettudomány, közgazdaságtudomány, művészet) folyik az oktatás. Az Arany János Kollégiumban összesen 192 hely van 2-4 ágyas szobákban. A tanévnyitót október 2-án a Szigligeti Színházban tartják. Az információk az egyetem honlapjáról származnak, a PKE-n ma, október 2-án tartják a megnyitót. A szociális-, érdem- és tanulmányi ösztöndíjak mellett a diákok a Sapientia karain különböző alkalmi ösztöndíjakra pályázhatnak, amelyek összege jóval meghaladja a romániai átlagbért. „Ezek között megemlíteném a Ferber, dr. Lupán Ernő, Domokos Pál Péter vagy Komyathy-ösztöndíjakat, illetve a Velux-, és OTP által biztosított ösztöndíjprogramokat. A számos külföldi mecénás számára a hatékonyabb eljárás érdekében a csíkszeredai karokon külön PayPal fiókot hoztunk létre, ahová a támogatók eljuttathatják adományaikat, amelyekkel hozzájárulnak az egyetem kimagasló nemzetközi eredményeihez.” A teljesség igénye nélkül: a Morgan Stanley által szervezett programozói világverseny budapesti fordulóján második és harmadik helyezést értek el a sapientiás diákok. Második helyezést ért el egyik hallgató a Digilent Design Contest verseny európai szakaszán, továbbjutva a verseny sanghaji döntőjébe. Az oktatási módszerek is számos nemzetközi elismerésben részesültek, az informatikai oktatási módszert például a Best Practices in Education díjjal tüntették ki. Csíkszeredában nagyjából valamennyi bentlakást igénylő hallgatót el tudnak szállásolni az egyetem campusán, hasonlóan Marosvásárhelyhez. Kolozsváron sajátosabb a helyzet, az egyetem különböző, „külsős” intézményekkel kötött szerződést a hallgatók kollégiumi helyeinek biztosítása érdekében. Az egyetem elhalasztotta néhány kihelyezett szak indítását, viszont szerződést kötött a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatallal, és vállalta, hogy jövőre elindítja az agrár szakot. A helyszínként szolgáló mezőgazdasági líceum épületének felújítási munkálatai és a laborok felszerelése már elkezdődött. A legnagyobbak A legnagyobb egyetemek diáklétszám szerint (2013): 1. Babes–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár: összesen 36391 hallgató, közülük 13 628-an fizetéses helyeken; 2. Bukaresti Egyetem: 30 487 hallgató, közülük 9241 fizetéses helyeken; 3.Iasi-i Alexandru Ioan Cuza Egyetem: 26 200 egyetemista, közülük 9188 fizetéses helyeken; 4. Bukaresti Műszaki Egyetem: 25 382 hallgatóból 2699-en tanulnak tandíjért; 5. Bukaresti Közgazdaság-tudományi Egyetem: 23 678 hallgató, 11 464-en fizetéses helyen; 6. Craiovai Egyetem: 20 088 egyetemista, 7104-en tandíjat fizettek. Városi összesítésben Bukarestben él a legtöbb egyetemista, a második hely Kolozsváré. A 2012/2013-as tanévben 48 állami és 56 magánegyetem működött. Bár az érdeklődés egyre nagyobb az összlétszámhoz képest, a külföldi hallgatók száma a Sapientián egyelőre elenyésző, nagyjából egy százaléknyi. Az egyetemet választó külföldi diákok – egy kivétellel – Magyarországról érkeztek, körükben a kolozsvári filmművészet, fotóművészet, média, valamint a marosvásárhelyi gépészmérnöki szak a legnépszerűbb. A Sapientia is egyértelműen elutasítja, hogy érettségi nélküli hallgatókat vegyen fel. „Ezt a próbatételt nem kikerülni kell, hanem egyszerűen segíteni a diákokat abban, hogy sikeresen levizsgázzanak. A Sapientia évek óta érettségi felkészítőket tart Csíkszeredában és Marosvásárhelyen román nyelv és irodalomból, illetve matematikából. Nemcsak az érettségi előtt, hanem a nyár folyamán is, az őszi pótérettségit megelőzően” – fogalmazott Dávid László, a Sapientia EMTE rektora. Merre legyen az előre? A felsőoktatás finanszírozását vizsgáló országos tanács a közelmúltban közzétett jelentése az elmúlt évek felsőoktatási tendenciáit vizsgálja, és javaslatokat fogalmaz meg a további költségvetési eljárásokra. A jelentésből kiderül például, hogy az elmúlt hét-nyolc év folyamán közel felére csökkent az egyetemisták száma. Míg 2007–2008-ban még összesen (a magán- és állami egyetemeken) több mint egymillió egyetemistát tartottak nyilván, addig a 2013–2014-es tanévben már csak 540 560-at, vagyis nem egészen a felét. Leginkább a magánegyetemek hallgatósága, illetve a fizetéses helyeken tanuló diákok száma csappant meg: 2013–2014-es tanévben csak 79 ezren tanultak magánegyetemen, szemben a 2008–2009-es tanév 410 ezres számával. A diáklétszám csökkenése azelső évre beiratkozók számát tekintve is jól érzékelhető. A 2007–2008-as tanévben 285 ezren kezdték első évüket alapképzésen, a 2013–2014-es tanévben – állandó csökkenő tendencia mellett – már csak 128966-an. Míg hét évvel ezelőtt még 141 ezren állami, 144 ezren pedig magánegyetemen kezdték az alapképzés első évét, addig tavaly 106 ezren döntöttek az államiképzés mellett, és csupán 22 251-en kezdtek magánegyetemeken. Vagyis összesen 122 018-cal kevesebb gólya volt tavaly a magánegyetemeken, mint hét évvel korábban. Az egyetemisták létszámának csökkenése főként három tényezőnek tudható be: egyrészt a rendszerváltás óta kevesebb gyerek születik, ugyanakkor a 2005-ben elindított bolognai folyamat hatásai is érződnek néhány éve. Az is biztosan az okok között van, hogy az utóbbi években – a szigorúbb körülményeknek köszönhetően – jelentősen csökkent a sikeresen érettségizők száma. Az egyre csökkenő hallgatólétszám és a mind kevesebb fizetéses helyen tanuló diák a CNFIS szerint az állami támogatásoktól való hangsúlyosabb függőséghez vezet majd, több magánegyetem a csőd szélére juthat. A jelentésből kiderül: 2013-ban a felsőoktatás költségvetési támogatás összesen 1,7 milliárd lej volt, a hazai össztermék (GDP) 0,29 százaléka. Ha figyelembe vesszük a 2012-es 4,95 százalékos inflációt, az előző évesnél is kisebb az összeg. Egyébként 2009 óta folyamatosan csökken az állami egyetemeknek szánt költségvetési támogatás. Tavaly az állam hallgatónként 1222 eurót fizetett, míg az OECD-államokban (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, amelynek Románia nem tagja) 2010 óta az átlagos érték 10600 euró. Az Eurostat adatai szerint az unióban Romániában a legalacsonyabb az oktatás költségvetési támogatása (2011-ben mindössze 3,07 százalék) és az egyetlen olyan ország, amelyben 2009 és 2011 között csökkent a hazai össztermékhez viszonyított támogatási arány. Egymillió Erasmus-gyermek született Szeptember 22-én tett közzé az Európai Bizottság egy, az Erasmus-program hatásairól készített tanulmányt. A kutatás 80 ezer hallgató és vállalkozás válaszait dolgozta fel, ezzel a legszélesebb körű ilyen jellegű vizsgálatnak számít. A tanulmány szerint az egykori Erasmus-ösztöndíjasok nagyobb valószínűséggel választanak külföldi párt maguknak: a volt Erasmus-diákok 33 százalékának van külföldi társa, míg a tanulmányaikat otthon végzők 13 százalékának a párja külföldi származású. Az Erasmus-diákok 27 százaléka köt hosszú távú párkapcsolatot a csereprogram alatt. Ezért az Európai Bizottság becslései szerint 1987 óta mintegy egymillió gyermek születhetett Erasmus-ösztöndíjasok kapcsolatából. A külföldi tapasztalatokkal rendelkező hallgatók tanulmányaik befejezése után jóval előnyösebb helyzetből indulnak a munkaerőpiacon. A kizárólag hazai képzésben részt vevő társaikkal összehasonlítva a külföldi tanulmányi vagy képzési tapasztalatokkal rendelkezők körében 50 százalékkal alacsonyabb a tartósan munkanélküliek száma, és a tanulmányok elvégzésétől számított öt év múlva 23 százalékkal kevesebb köztük a munkanélküli. Az Erasmus-hallgatók 40 százaléka tanulmányai elvégzése után legalább egyszer tartózkodási országot váltott, vagy munkát vállalt külföldön, mintegy kétszer annyian próbáltak közülük szerencsét külföldön, mint a csak hazai képzésben résztvevők. A nemzetközi tapasztalattal rendelkező diákok 93 százaléka tartja elképzelhetőnek, hogy külföldön éljen, ezzel szemben otthon maradt diáktársaik csupán 73 százaléka nem zárja ki ezt a lehetőséget. A 2014 januárjában indult Erasmus+ program révén 4 millióan mehetnek külföldre a következő hét évben (2014-2020), köztük 2 millió felsőoktatási hallgató és 300 ezer oktató. Az új program ezenkívül 135 ezer, nem európai partnerországból érkező hallgatónak és dolgozónak biztosít ösztöndíjat. Az új oktatási, képzési, ifjúsági és sportprogram, az Erasmus+ a következő hét évben a korábbiakhoz képest 40 százalékkal több, mintegy 50 milliárd eurós forrásból gazdálkodhat. Dénes Ida | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 4.Eleve elrendelt etnomuzikológusAlmási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta. – Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt? – Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem. – A zeneakadémia már logikus folytatás volt? – Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek. – És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus? – A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben. – Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára. – Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem. – Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon? – Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell. – Hol gyűjtött a legszívesebben? – Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is. Almási István Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. – Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták? – Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem. – A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története? – A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát. – Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba? – Megvalósításai közül mire a legbüszkébb? – Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek. Dénes Ida | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 18.Forradalom, elektromosság, demokráciaAzt hihetnénk, a ’89-es forradalom, az elektromosság és a demokrácia közt biztosan nincs összefüggés. Pedig van, csak megfelelő nézőpont szükséges hozzá és a rendszerváltás előtti időszak emlékei. Koromból fakadóan szerencsére nem sokat érzékeltem a múlt rendszer sajátosságaiból, nehézségeiből. Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy felfogjam a körülöttem történő események jelentőségét, értelmét. Ötévesként nem tűnt például megerőltetőnek a gázpalackokért való hosszú sorban állás, mert közben jöhettem-mehettem az ismerősök közt a falu főterén, és a jegyre kapott kenyérrel sem volt semmi problémám. Azt tudtam, hogy a Rama margarin, amit édesanyám hozott – mint később megtudtam, csempészett – Magyarországról, nagy kincs, és emlékeim szerint rettentően tudtam örülni a négercsóknak is. Hogy közvetlenül a román–magyar határ mellett éltünk a kishatárátlépő előnyén túl azt is jelentette, hogy még rozsdás kötőtűvel is foghattuk a magyar adást. Már amikor volt mit, mert azt kisgyerekként is mondtam reflexszerűen, hogy „hétfőn nincs adás”. Máskor viszont volt, ahogy jobb esetben áramszolgáltatás is. Rosszabb esetben viszont ez utóbbi is hiányzott, ilyenkor előkerültek a gyertyák, ezek szolgáltattak némi fényt. Ma sem szeretem a sötétséget, gyermekkoromban még inkább irtóztam tőle, egyáltalán nem volt ínyemre a viszonylag gyakori és hirtelen sötétség. Kisgyermeki őszinteségemben nem is hagytam szó nélkül a méltatlanságot, és természetesen tudni akartam az okát is. „Miért vették el az áramot?” – kérdeztem, amire azt a választ kaptam, hogy „elvette a »demokrácia«”. Én pedig megjegyeztem az információt, és gyerekfejjel értelmeztem. Mert mégis mi okom lett volna feltételezni, hogy szüleim nem a szó szerinti igazságot mondják? Amúgy sem tudtam, mit jelenthet, attól fogva úgy tartottam, hogy az áramot a demokrácia veszi el. És a „demokrácia” továbbra sem tétlenkedett, gyakran elvette esténként az áramot, így aztán igazán megerősödtem hitemben, hogy ez a fránya valami nekünk cseppet sem jó. 1989 decemberében Nagyváradon lyukas zászlós járműveket láttam. És ahogy nagyon sokszor, akkor is megkérdeztem, hogy „miért”. A válasz igencsak vidáman hangzott a szüleim szájából: „Mert végre itt a demokrácia!”. Kétségbe estem. „Akkor soha többé nem lesz áram?” – kérdeztem vissza. Miután szüleim jót kacagtak a kétségbeesésemen, elmagyarázták, hogy nem úgy kell azt érteni, hanem. De áramszünet esetén ma is változatlanul azt mondjuk: „elvette a demokrácia”. Dénes Ida | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. december 29.Dupla és mindenAdvent első vasárnapján a Kolozsvárhoz közeli Kajántóra látogattunk, hogy utánajárjunk: hogyan lehetséges, hogy egy gyülekezet lélekszáma napjainkban ne fogyjon, hanem megduplázódjon a hit, szeretet és barátság segítségével. A kolozsvári Írisz-telepi katolikus templom előtt várom Advent első vasárnapján Jakab Gábor kajántói plébánost, mise után innen indulunk a faluba. A pápai káplán, szentszéki tanácsos ugyanis a városban Kerekdombon és Írisz-telepen szolgál, de ő a lelkésze a 13 kilométerre fekvő Kajántónak is. Egyértelmű, hogy azzal az autóval megyünk, amelynek hátsó ülésén adventi koszorú és egyházi kiadványok vannak, de az már nem olyan bizonyos, hogy én is beszállhatok, hiszen a nagy ködben, hidegben, sapkával, hátizsákkal alig ismer meg a plébános. Vérátömlesztés „Kajántó Árpád-kori település, katolikus temploma is Árpád-kori, a szentély a 12. század végéről datálható. Valamikor nagy egyházközség lehetett, mert nagy csűr, nagy istálló van. A katolikus közösség először a reformációval vérzett ki, egy darabig a reformátusok és unitáriusok használták a templomot, amelyet Mária Terézia idején kaptuk vissza. Ennek emlékére a szószéken olvasható egy latin szöveg. Legelőször a bencések tevékenykedtek itt, majd a ferences barátok, később a jezsuiták. Több évtizede úgynevezett világi papok végzik a lelkipásztori munkát, jómagam is közéjük tartozom. Az egyházközség nagy múltra tekint vissza, a jelene azonban nagyon vékony, és még vékonyabb lett volna a jövője, ha be nem száll ez a mostani tíz-tizenegy családból álló, ferences lelkületű családi közösség. A sok gyereknek köszönhetően a fiatal közösség létszáma ma 43 személy, míg a kajántói katolikusok nagyjából ugyanennyien, 45-en vannak, és jobbára öregek” – vázolja a helyzetet a plébános. Kolozsvári ferences fiatalok ugyanis viszonylag kedvezményes áron két hektárnyi földet vásároltak az egyházközségtől. „Ők ifjúságuktól fogva együtt járnak, szórakoznak, imádkoznak, megélik a kereszténységet a szó nemes értelmében, az építkezést is közösségi alapon kezdték el. Három ház, egy nagyobb, két kisebb már fel is épült a templommal szembeni telken, egy erdőcske alatt. A többiek változatlanul Kolozsváron élnek, de mindannyian Kajántón szándékoznak a jövőjüket építeni, és így feltámasztják halottaiból a közösséget” – reméli az aranymisés plébános, aki 1978 óta szolgál Kajántón. A rettenetes minőségű út és a minden második vasárnapi autóhasználati szabály miatt a kommunizmus éveiben nehezen lehetett kijutni a faluba. Minden második vasárnap szekérrel, télen pedig szánnal jártak ki, télen melegített téglát tettek a lábuk alá, hogy meg ne fagyjanak, míg kiérnek. Kajántón ma 1300-an élnek, mintegy 400-an magyarok. „Többségük református, de a tendencia, a fogyás, a gyermekáldás hiánya éppúgy jellemző. Alig keresztelünk, csak temetünk” – mondja Jakab Gábor. A településen azonban szembetűnően sok az új épület, érezhetők a kertvárosiasodás jelei. Négy a templom Az őslakos kajántóiak nagyon pozitívan viszonyulnak a sajátos „vérátömlesztéshez” – mondja a plébános. Öregedő gyülekezet, közülük húsz-huszonöten járnak rendszeresen templomba. „Gyönyörű a templom, majd meg tetszik látni – biztat a plébános. – Rusztikus, szép vonalú, van benne egy ácsolt fakereszt és egy hármas tagozású papi ülőfülke kőből, az egyetlen teljesen épen megmaradt középkori papi ülőfülke Erdélyben.” A ferences lelkiségi mozgalom felől érdeklődve számomra is világossá válik, hogy három ferences rend létezik: a férfiaké, az apácáké és egy harmadik, világi rend. Az utóbbiak is tesznek fogadalmat, amikor belépnek, és belső szabályzat szerint élnek. A szabályok az életvitelre, elsősorban a lelki életre vonatkoznak. „Valamennyien értelmiségiek, nemcsak imádkozó, hanem olvasó emberek is” – emeli ki Jakab Gábor. Közben a faluközpontba érünk, a plébános megfogalmazása szerint „a kereszténység botránya”, amit ott láthatunk. Egymás szomszédságában négy keresztény templom tornya magasodik az ég felé, egy ortodox, egy görög katolikus, egy református és egy katolikus. „A mi templomunk a legrégebbi, de abban normális körülmények között mindannyian el is férnénk, ha egyféleképpen tudnánk imádni az Istent. A református lelkésszel megegyeztünk, hogy legalább a március 15-éket együtt ünnepeljük, évenként váltva helyszínt immár tizenhat esztendeje” – meséli a plébános. Megállunk az idén újrafedett templom előtt, kérdem, hová ülhetek, mire figyeljek. „Csak az örök mécsestől ne gyújtsa meg a cigarettáját, az úr Isten felekezettől függetlenül szól hozzánk” – hangzik a lelkész vidám útbaigazítása. A barátságos és egyszerű templomot négy konvektor igyekszik kifűteni több-kevesebb sikerrel. Az idősek hamarabb érkeznek, majd a ferences családok is jönnek a sok kis manóval. A gyerekek türelmesek a mise alatt, meggyújtják az első gyertyát, békét kívánunk egymásnak, sokan áldoznak. Közös álom Miközben a plébános a bérmálásra készülőkkel foglalkozik, ferences családokkal beszélgetünk a templomban. Kádár Olivér és felesége három gyermekükkel már két éve a kajántói „ferences tanyán” él, ahogy nevezik a telket. Szabados János viszont a faluban született, és így ismerkedett meg a ferences csoporttal. Szalma Zsolt 1991 óta a ferencesek tagja, feleségével, Anikóval még nem költöztek ki, de szándékuk töretlen. Régi álom ez, mondják, akkor még nem voltak mind családosok, és kevés gyermek volt a csoportban. A gyakori közös együttlétek során élvezték egymás társaságát, ezért a végén mindig szomorúan állapították meg, hogy egy ideig megint nem találkozhatnak. „Arra gondoltunk, mi lenne, ha egymás szomszédságában laknánk, mondjuk néhány tömbházzal arrébb. Utána elképzeltük, hogy milyen volna, ha mind egy tömbházban laknánk. Jöttek a fantáziálgatások egy nagy közös házról, ahogy a Pa-dö-dő is énekli. Együtt voltunk jóban-rosszban, a gondolat erősödött, ahogy az emberek közti kapcsolat is, de hosszú volt az út az elgondolástól a megvalósítás elkezdéséig” – idézi fel Szalma Zsolt. Kádár Olivér pontosít, hogy az ábrándozások tízévesek, míg a telekvásárlás 2007-ben történt. Megvoltak az elképzelések, és aztán jöttek a kajántói származású Szabados fivérek. „Próbálkoztak máshol, több helyen néztek helyszínt falvakban, még a városban is, de édesapám jött azzal az ötlettel, hogy van egy nagyobb telek, amit az egyház visszakapott, miért ne lehetne hát ideköltözni. A testvéremmel elmentünk a plébánoshoz, felvetettük a témát, ő azt mondta, benne van, következő vasárnap találkozik velünk” – emlékezik a kezdetekre Szabados János. A népes ferences csoportból tizenegy család vásárolta meg közösen a telket, és osztotta szét maguk közt. A területet úgy osztották fel, hogy a házak fölött húzódik egy közös telek, amit a ferences csoport bármelyik tagja használhat, függetlenül attól, hogy a Kajántóra költözőkhöz tartozik, vagy sem. „Van egy saját családi házunk, egy hétvégi ház, ami az Albert családé és egy harmadik, az Illyés-házaspáré. Egyelőre ennyi, de van még három építkezési engedély, és mi, az ott lakók, nagyon várjuk, hogy élhessünk vele. Kezdjük megszokni, hogy itt élünk, majd azt is meg kell szoknunk, ha jönnek a többiek” – állapítja meg Kádár Olivér. Kiemeli azonban, hogy bár kiköltözésükkel a kajántói közösséghez tartoznak, változatlanul tagjai a ferences csoportnak is, és ebben mindenki egyetért. A családos és ferences témájú találkozók továbbra is fontosak maradnak. A ferencesség alappillérei amúgy a szegénység, tisztaság, egyszerűség és engedelmesség, ezek mentén találták meg a helyüket az egykori ifjúsági csoport tagjai, akik ma mind családosok. Nem érzik magukat kirekesztettnek Kajántón, a közösség szeretettel fogadja a sok gyermeket és szüleiket. Közel s távol Mi a helyzet az iskolával, óvodával? – kérdezem a már Kajántón élő családapát. „Mindkettő van, de román nyelven. Amikor a legnagyobb fiam kezdte volna az óvodát, István felesége és az én feleségem kérték magyar csoport indítását. Óvónő és hely is lett volna, csak szülő nem akadt, aki a gyerekét ide íratta volna, mert valamiért már az egészen kicsiket is Kolozsvárra akarják járatni. Ezért elég feszes a reggeli programunk, szerencsére a forgalom nem olyan óriási, mint Kisbács vagy Szászfenes felől, mert Kajántó nem főút mentén fekszik” – mondja Kádár Olivér. Mivel sem ő, sem felesége nem kolozsvári, számukra sürgős volt, hogy saját lakásuk lehessen. „Kicsit rástartoltunk, és sok-sok segítséggel sikerült felépítenünk a házunkat. Látni kellett volna, amikor a házunk alkatrészeit meghozták egy nagy kamionnal. Az autó megállt a telek aljában, legalább negyvenen hangyákként nyüzsögtek a domboldalon, így kerültek darabonként a helyükre a ház elemei” – emlékezik Olivér. Szalma Anikó szerint a többieknek is kéne már a váltás, mert többen élnek szülőkkel, vagy öten két szobában. „Amikor három gyerek van, iskola, óvoda, nehéz egy kölcsönbe belevágni, mert a család alaptőkéje, ha volt is, esetleg már elment a telekvásárlásra, közművesítésre. Valamennyiünk részéről ezt látom a legnagyobb akadálynak.” Kádár Olivér szerint is eléggé megterhelte a családok költségvetését a telekvásárlás, majd a külterületi szántónak számító föld belterületté nyilvánítása és közművesítése. „Az építkezést generátorral kezdtük, most van villany is, víz is, ennek költsége azonban mind a családokat terhelte.” „A kezdeti lelkesedés kicsit lankad, a gyerekek nőnek, ezért több a kiadás és nehézség a családokban, de azért mindig él a vágy, hogy együtt öregedjünk meg, megkérdezhessük bármikor, hogy szomszédasszony, mit főzöl. Reménykedünk abban, hogy tényleg közel leszünk egymáshoz” – mondja Szalma Anikó. Abban maradnak, hogy mindenképp jönnek közösen Kajántóra, ha másképp nem, hát lakókocsival. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. február 12.Túlszabályozás és hiányosságok közöttÚj, a 2011-es tanügyi törvénnyel összhangban lévő tanügyi szabályzat látott nemrég napvilágot. Az előírások hosszú sorának lehetséges következményeit vettük górcső alá. Négy évvel az új tanügyi törvény után jelent meg az egyetem előtti oktatást szabályozó rendelet (Regulamentul de organizare şi funcþionare a unităþilor de învăþământ preuniversitar, azaz ROFUIP), ami egyaránt érvényes az állami, magán- és felekezeti oktatásra. A 80 oldalas, 271 cikkelyből álló dokumentum egyik legtöbbet vitatott előírása szerint a diáknak vagy a szülőnek, illetve gyámnak joga van megfellebbezni az írásbeli felmérő eredményét. A gyakorlati vagy szóbeli próbákra ez nem érvényes. Az oktatónak öt napon belül igazolnia kell a jegyet, ám ha ez sem kielégítő, kérvényezhető a dolgozat újrajavítása. Ezt két olyan tanárnak kell elvégeznie, aki nem tanít az érintett diák osztályában. A két újrajavítás átlaga adja a végleges eredményt, az elemi oktatás szintjén a minősítésről megegyeznek a pedagógusok. Ha az eredeti jegy és az újrajavítás nyomán elért eredmény közötti eltérés egy jegynél kisebb, a fellebbezést visszautasítják, ám ha legalább egy pont az eltérés, akkor jóváhagyják. Már az előző szabályzat is tartalmazta a szülő és a diák fellebbezési jogát, az új szabályzatban viszont módszertan is szerepel. Kötelességek, tiltások A szabályzat azt is előírja, hogy az oktatási intézményeknek kötelességük olyan szolgáltatásokat biztosítani, mint a pályaorientációs, valamint pszichológiai és szociális tanácsadás. Rendelkezik arról is, hogy az iskolások 75 százalékos engedményre jogosultak múzeum-, koncert-, színház-, opera- és mozibelépők vásárlásakor, és egyéb közintézmények által szervezett kulturális és sporteseményeken. A kötelező oktatásban résztvevők egész évben 50 százalékos engedményre jogosultak a közszállításban, a vasúti, tengeri és földalatti közlekedésben. Az oktatási intézmények kötelesek visszafizetni azon gyerekek utazási költségeit, akik az iskola 50 kilométeres körzetéből ingáznak. Félévenként nyolc oda-vissza utat kell elszámolnia az internátusban vagy kintlakásban élőknek. A diákok bankhiteleket igényelhetnek tanulmányaik folytatása céljából. Az állam díjakat, ösztöndíjakat, táborhelyeket kínál a jó eredményt elérő tanulóknak, a szülőnek vagy gyámnak pedig kötelessége a gyermek kötelező oktatásban való részesítése. Ellenkező esetben a gyerek tizedik osztályos koráig a szülő 100 és 1000 lej közti összegre büntethető, vagy közmunkára kötelezhető. Az iskolaelhagyás mértéke Romániában elérte a 19 százalékot is, így az intézkedések érthetők, kérdés, hogy működőképesek lesznek-e. Egy törvénymódosító javaslat szerint az iskolakerülő gyerekek szüleitől meg kellene vonni a szociális segélyt. A javaslat értelmében – ami a 2001/416-os, a rászoruló családok minimális jövedelmét garantáló törvényt módosítaná – egyetlen félév alatt felhalmozott 100 hiányzás a szociális segély folyósításának felfüggesztéséhez vezetne. A nagyobb biztonságot igyekszik szolgálni az új tanügyi szabályzat azon kitétele, amely kötelezővé teszi valamilyen megkülönböztető jegy – kitűző, kendő vagy egyenruha – viselését. Tanítási idő alatt nem lehet tüntetni az iskola területén, a tanintézet vezetőségének pedig jóvá kell hagynia a tanulók által alapított civil szervezeteket, különböző köröket. Az igazgatónak jogában áll kezdeményezni az iskolaújságok felfüggesztését vagy betiltását, ha azok tartalma ellentmond a belső szabályzatnak. A szülőknek kötelességük legalább havonta egyszer személyesen felvenni a kapcsolatot a tanítóval vagy az osztályfőnökkel, hogy nyomon követhessék gyermekük iskolai fejlődését. Aszülő vagy gyám rendszeres jelentkezését vezetni kell névvel, dátummal és aláírással. Tilos a diákok testi fenyítése, a verbális, fizikai vagy érzelmi agresszió alkalmazása. Az oktatási intézmények alkalmazottainak illő öltözetben kell megjelenniük, és felelősségteljesen kell viselkedniük. Törvény mentén Az új előírások ugyan sok többletjogot biztosítanak a diákoknak, a tanulók képviselői mégsem elégedettek. Miért csak most jelent meg az új működési szabályzat? – kérdeztük Király András oktatási államtitkártól. „Hosszú időn keresztül készítették elő, számtalan észrevételt vettek figyelembe, végigtárgyalták a szülők, diákok képviselőivel, szakszervezetekkel és tanfelügyelőségekkel is, míg 2014 október-novemberében elkészült egy anyag. Ennek véglegesítése különböző, általam ismeretlen okok miatt húzódott, valószínűleg azért, mert közben kormányátalakítás és miniszterváltás volt, és úgy gondolták, hogy a rendeletet még a régi miniszter írja alá. Ennek következtében a sok huzavona ellenére is meglehetősen félkész állapotban van ez a szabályzat” – foglalta össze tapasztalatait az államtitkár. Szerinte azonban van mód a további változtatásokra, mert miniszteri rendelettel lépett érvénybe a szabályzat. „Egy iskola működését irányító szabályzatnak átfogónak kell lennie, miután több mint 8800 oktatási intézmény működik Romániában. A szabályzatnak olyannak kell lennie, hogy alkalmazni lehessen a legnagyobb bukaresti líceum, a kolozsvári Báthori vagy a világvégi iskola esetében is. Ez viszont egy túlszabályozott működési leírás, amely sokszor szó szerint idézi a tanügyi törvényt. A másik problémám: nehezen tudja eldönteni – mivel maga a tanügyi törvény sem dönti el –, hogy centralizál, vagy decentralizál. Nem veszi figyelembe a földrajzi elszigeteltséget sem” – vázolta Király András. Nem tisztázott azonban, hogy az oktatási intézmények, már az új előírások mentén kialakított belső szabályzat alapján kell kezdeniük a második félévet, vagy csak a következő tanév elejétől kell alkalmazniuk. Az iskoláknak belső szabályzatot kell módosítaniuk az új szabályzat alkalmazása érdekében – veti fel Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes. „Az új szabályozás sokkal részletesebb, mint a régi, jóval világosabban fogalmaz, olyan tevékenységek szabályozását is tartalmazza, mint az iskolában működtethető különböző vakációs tevékenységek vagy mobiltelefonok használata az iskolában. – Az esetleges fellebbezések tekintetében pedig a tanárnak az is kötelessége, hogy megtanítsa a diákot önmagát helyesen értékelni. Egy idő után ezt megtanulja, és azt is, hogyan készüljön, hogy legközelebb jobb eredményt érjen el.” Csak részben új tankönyvek Folyamatosan érkeznek az oktatási intézményekbe az új tantervek alapján nyomtatott tankönyvek, ám sikerről így sem beszélhetünk, hisz végül csak az elsősök számára készült magyar nyelvű anyanyelvi kommunikáció és speciális román tankönyv. A másodikosok továbbra is régi tantervet követő kötetekből tanulhatnak. Matematikából várhatóan román könyv fordítása jut majd el a tanulókhoz. „A könyvek egy része megérkezett, másik része még várat magára. Elég nagy probléma ez, amit a tanítók többsége úgy igyekszik megoldani, hogy állandóan segédanyagokat gyártanak, fénymásolnak” – fejtette ki Bara Lajos, a zilahi Wesselényi Református Kollégium igazgatója. Jó is, rossz is Bara Lajos, a zilahi Wesselényi Református Kollégium igazgatója lát jót is, rosszat is az új szabályzatban. „Tapasztalatunk szerint az egyenruha a legjobb megkülönböztető jel. Próbálkoztunk mindenféle megoldással, jelvényekkel, de nem igazán működött. Januárban megérkeztek az egyenruháink, kötelező viselésüket már bele is foglaltuk a belső szabályzatunkba. A lányok választhattak: szarafánt szeretnének vagy szoknyát kis kabátkával. A lényeg, hogy mindegyiken szerepel az iskola logója. A fiúknak zakójuk és nadrágjuk van, az öt-hetedikeseknek és az elemistáknak pedig mellényük” – vázolta az egyenruhahelyzetet az intézményvezető. A szabályzat az igazgató szerint is többnyire a gyerekek jogaira koncentrál, a kötelességekre kevésbé. A pedagógusokra több megszorítás is vár: „Majd ha konkrétan szembesülünk a fellebbezésekkel, akkor látjuk majd, hogy mit is jelent valójában.” A bánffyhunyadi Vlădeasa Szaklíceumban a második tanév előtt még nem esett különösebben szó az új szabályzatról –tájékoztatott Mihály Ágnes. „Tudunk róla, de hogy a mindennapi oktatás során mit jelent majd, ezt mindenki csak találgatja egyelőre. Egy írásbeli dolgozatnak amúgy is kell hogy legyen javítókulcsa, ami alapján a diák egyetérthet vagy sem a jeggyel. Azt is találgatjuk, hogy ha fellebbezhetnek a jegy miatt, akkor az hogyan fog zajlani. Azzal fogom tölteni a fél napomat? Tanítunk vagy vitatkozunk? Szerintem egy csomó olyan dolgot írtak le szabályként, ami megfelel a mindennapi morális értékeknek, az ember amúgy is azok mentén él és tanít. Olyan rosszul áll az országban a tanügy, hogy teljesen nyilvánvaló dolgokat kell papírra vetni? Szent Lászlónak is azért kellett szigorú törvényeket hoznia, mert az országban rendetlenség uralkodott” – mondta a kalotaszegi történelemtanár. Változó vallásoktatás, változatlan fejkvóta Az alkotmánybíróság határozata értelmében jövő tanévtől nem azt kell kérvényezni, hogy a gyermek ne vegyen részt vallásoktatáson, hanem épp fordítva: azt kell jelezni, hogy igénylik a hittanórákat. Ellenkező esetben a gyermek nem vesz részt ezeken a tanórákon. „A jelenlegi megállapodások – főleg az ortodox patriarchával – úgy szólnak, hogy tiszteletben tartják az alkotmánybíróság döntését, de a vallás a törzsanyag része marad, mint például az anyanyelv, a matematika és egyéb tantárgyak, azaz nem válik opcionálissá. Ennek ellenére kérvényezni kell, hogy a gyerek vallásórát látogathasson” – tájékoztatott Király András oktatási államtitkár. A sokat kritizált fejkvótarendszer – amely az oktatási intézmények finanszírozását biztosítja – viszont változatlannak tűnik. A gyereklétszám csökken, ám ha az osztály továbbra is megmarad, az oktatókat fizetni kell. A problémát több megyei tanfelügyelőség jelezte, bár az eljárás a rendszer 2009-es bevezetése óta folyamatos vita tárgya. A zilahi Wesselényi Református Kollégium azon kevés iskolák egyike, amelyik kijön a keretből, ám a megmaradt összeget az állam visszaveszi, az nem fordítható fejlesztésre. „A tanügyi törvény szerint a minisztériumnak mindenütt biztosítania kell a megfelelő oktatási minőséget, függetlenül attól, hogy sok vagy kevés a gyerek, de meghatároz bizonyos sarokszámokat. A kisebbségi oktatás esetében a minisztérium dönti el, működhet-e osztály 12-es minimális létszám alatt. Itt vannak a mi nagy gondjaink, mert kevesebb gyerekkel is különálló osztályokat akarunk megtartani, ami szülő és oktató szempontjából teljesen jogos, de a jelenlegi fejkvóta mellett ez nagyon nehezen fenntartható. Amíg az oktatás működtetése költségvetési tétel, nem nagyon látom a változtatás lehetőségét.” Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. július 13.2015-ös erdélyi magyar tabulexikon...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni. szerkesztette: Kertész Melinda Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak. Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel. Dobogós tabutémák Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés Személyi kultusz, Szent Tehenek Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész. Egyházhoz kapcsolható tabuk 1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel 3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése 4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások Sajtóhoz kapcsolható tabuk 1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna. 2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága 3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd 4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma 1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott 2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése 3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása 5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja 6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak 7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben" Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása 1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző. 2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában 3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége 4. Román kultúra lenézése 5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása 6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma 1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel 2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése 3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt” 4. Fiatalok elvándorlása 5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus 6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat 7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól Politikusokat övező tabuk 1. Politikai klientúra magyar berkekben 2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát 4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi 5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi 6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában 7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása 8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása Politikai, közszférai tabuk 1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője? 2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei 3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust 4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk 5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást. 6. A székelyföldi románok valós helyzete Oktatás terén felmerülő tabuk 1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban 2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül. 3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni 4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály Futottak még: 1. Az élettér fokozatos leépülése 2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások 3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt 4. Háború kitörésének veszélye Transindex.ro lapozás: 1-30 | 31-46
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
